A kilencedik emeletre érkezve egy határozott zökkenéssel fékezett a lift. Negyvenötös lakás. Martos Árpád, Kovács Andrea – állt a gravírozott kistáblán. A csontos kéz egyetlen határozott koppantással jelezte, hogy megérkezett. Egy negyvenes éveiben járó vörös nő nyitott ajtót.
– Szia!
– Szia! Apa ébren van már?
– Persze, már vár téged.
A nő lesegítette a fiú kabátját, és az előszobafalra akasztotta.
– Kérsz egy teát?
– Még nem, köszönöm! Majd esetleg utána – hangzott a szűkszavú válasz.
Andrea, Árpád második felesége mosolyogva a kisszoba felé mutatott, és hagyta, hogy a fiú menjen előre. A szürke, dohányfüsttől karcos levegőt csak a televízió hangja töltötte meg egy kis élettel.
– Robi? – kérdezte az ágyon elterülő férfi.
A háromszoros Év Erdésze-díjas Martos Árpád mellkasáig betakarva egy napszítta, barna takaró alól nézte a parlamenti közvetítést.
– Igen, én vagyok. Megint politizálsz? – indult az ablak felé, hogy a félig leeresztett redőnyt teljesen felhúzza. – Engedek be egy kis napfényt.
– Az utolsó leheletemig, fiam! – kuncogott. – Tudni akarom, mit művelnek ezek ott.
Andrea megállt az ajtóban, és ujjait a szája előtt morzsolgatva figyelte Robi minden lépését. Egy mondat arról, hogy mit csinál éppen Robi.
– Milyen szép virágaid vannak! – nézett a cserepes orchideák és törperózsák felé, majd megpillantott egy ketrecet is. – Ez egy nyúl?
– Igen – morogta az apja –, Andrea hozta mind, de hogy minek, azt nem értem.
– Hogy egy kicsit otthonosabban érezd magad, drágám! – szólt közbe a vörös nő.
Robi odalépett a kisállathoz és megkocogtatta a rácsot, majd ajkát felhúzva cuppogott felé. Andrea felemelte a távirányítót, és kinyomta a tévét, amire az ágy felől csak egy morcos tekintet volt a válasz. Majd a fiú odalépett az apja mellé. Egy pillantást vetett a nőre, aki erre megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy kettesben hagyja őket.
– Hogy vagy? Nem gondoltad meg magad? – kérdezte Robi.
– Emlékszel a kilátóra a Lapos-hát tetején?
– Persze!
– Tegnap eszembe jutott, hogy soha többet nem mászhatok fel oda. A fél megyét be lehetett látni, imádtam. De hát, ez is valami! Nem mindenkinek adatik meg, hogy egész hátralévő életében a kisujját sem kell mozdítania – mosolyodott el az öreg.
A fiú is magára erőltetett egy fél mosolyt, majd orrához emelte a tenyerét és mélyet szippantott.
– Tudod, tegnap én is gondolkoztam – kezdte. – Megszagoltam az ujjaimat, és olyan ismerős illatot éreztem, vagyis inkább szagot. Azon gondolkoztam, hogy mi lehetett az, és hogy honnan ismerem. Aztán rájöttem, hogy a cigitől ilyen a kezem. Eszembe jutott az is, hogy akárhányszor játszottunk, rajtad éreztem ezt az illatot. Persze meg kellett erőltetnem magam, hogy minden részlet tisztán eszembe jusson, de aztán beugrott, ahogy a nyaraló verandáján ülünk, és te befogod a szám, mert túl sokat beszélek. Akkor azt mondtad, inkább hallgassam a madarakat. Az illat, amit akkor éreztem, sokáig csak úgy maradt meg, hogy az csak a tiéd.
– Hát igen, a bagó!
– Csak eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy tőled ezt örököltem. A nikotin szagot a tenyeremen.
– Rendben van ez így. Volt benned elég anyád makacsságából ahhoz, hogy itthon orvosnak menj. Tőlem meg egy káros szenvedélyt kaptál – kacagott fel hangosan.
– Még nem válaszoltál, hogy érzed magad? – mosolyodott el a fiú.
– Hogy lennék? Cserepes virágokkal és egy büdös nyúllal nem lehet semmit se pótolni.
– Tudom.
A bordákra nehezedő csend megfagyasztotta a szoba levegőjét.
– Na, de inkább arra válaszolj, hogy hoztál-e nekem valamit! – vonta fel a szemöldökét az öreg, megtörve a némaságot.
Robi összeszorította az ajkát, majd egy fiolát, tűt és fecskendőt húzott elő egy fekete cipzáras tokból. Mint egy eminens diák, aki a házi feladat megírására készül. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Andrea ismét kérdően nézett a két férfira.
– Most már maradj itt nyugodtan! – szólt Robi.
A nő visszacsukta az ajtót, és a párja mellé ült az ágy szélére. Ujjaival rámarkolt az erőtlen kézfejre, és az ölébe húzva szorította. Az ágyban fekvő férfi tekintetét kereste, de az mintha a plafon festési hibáit figyelné, mereven felfelé bámult.
– Ez itt kálium. Szinte azonnal hat – emelte apja szeme elé a fiolát.
A férfi egyet pislantott.
– Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok – motyogta a fiú, miközben az injekciót felszívta.
– Hm, jó kis eskü! – mosolyodott el az apa.
Andrea a szájához emelte a férfi kezét, és mint a többi hétfő reggelen, megpuszilta. A fiú a másik karon feltűrte a pizsamát, és még egy utolsó pillantást vetett a nőre. Találkozott a tekintetük. Az Andrea szeme körül megjelenő szarkalábak jól jelezték a korát. Égszínkék írisze azonban töretlen életerőről árulkodott. Bólintott.
A háromszoros Év Erdésze-díjas Martos Árpád lehunyta a szemét. A tű a vénájába hatolt, a fecskendő pedig lassan kiürült.
