„Angyalom, mióta nem rám vigyáz,
szabadon bontogatja szárnyát,
szelheti csillagtér csöndje-tágját,
világom magány-éjszakás
terein féltőn nem veti fátylát –
angyalom, mióta nem rám vigyáz.”
(Rilke: Angyalom, mióta nem rám vigyáz…)
A Magvető kiadó nemrég adta ki Hevesi Judit legelső kötetét Hálátlanok búcsúja címmel. Ennek kapcsán a Vallai Kertben május 7-én a szerzővel Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője és Visky András erdélyi író, drámaíró, dramaturg beszélgetett. A versek fő irányvonala a holokauszt túlélők visszaemlékezésén alapul és azon, hogy Judit sokáig kutató munkát végzett Jeruzsálemben.
A Hálátlanok búcsúja szerkesztésében részt vett Tóth Krisztina is, aki a könyv fülszövegében így ír: „Jó ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni. Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.” Visky András a beszélgetés során több helyen felfedezte Hevesi verseiben Rilke költészetének motívumait is, például a madár és az angyal paralleljét.
A szerzőnő elmondta, hogy a legelső versét mindössze 4 éve írta meg és ezt azonnal megmutatta közeli barátjának, Szegő Jánosnak, aki arra biztatta, hogy továbbiakat írjon. Visky András szerint a kötetben szereplő költemények mondásra születtek, és nem kapcsolhatók a megszokott olvasatokhoz, de pont ez bennük az érdekes. Hevesi elmondta: általában nem valamilyen intenzív élmény hatására ír, írástechnikájára inkább az jellemző, hogy írás előtt sokat olvas, sok mindent tanulmányoz, és utána hálózatszerűen rendszerez lapformátumban és számítógépen egyaránt.
A koncentrációs táborok életének nincs kimenetele, az idő mozdulatlan, csak a folytonos körforgás van: a zsidókat vonatokba taszítják, elszállítják embertelen körülmények között és ezek után kivégzik őket, hogy felszabaduljon a következő szállítmánynak a hely. Zygmunt Bauman felfogása szerint, a holokauszt a modernitás, a civilizációs szervezés csúcspontja, nincs benne semmilyen irracionális érzelem. „Gyárban előállított járművön érkezett, olyan fegyvereket forgatott, melyekkel csak a legfejlettebb tudomány szolgálhat, és olyan útmutatást követett, melyet egy tudományosan irányított szervezet dolgozott ki. »Az európai zsidóságon végrehajtott náci tömeggyilkosság nem csupán az ipari társadalom technikai vívmánya volt, hanem a bürokratikus társadalom szervezési sikere is.« (Christopher Browing)”* Bauman ezt a német precíz, alapos, jól szervezett, nagy hagyományokkal bíró német rendszerről írta. A magyar történelem egyik legtragikusabb paradoxona, hogy a magyar közigazgatási gépezet ugyancsak 1944 nyarán érte el legnagyobb szervezési sikerét. A közigazgatási tisztviselők, a csendőrök hihetetlen gyorsasággal, kegyetlen céltudatossággal szedték össze a zsidókat, toloncolták gettóba, majd a vidéki zsidóságot tökéletes pontossággal és brutalitással rakták vagonokba Auschwitz felé.
A táborban az ember alapvető szokásai, normái elvesznek, és így a foglyok identitása is: a halottakat elégetik, úgy tűnnek el, mintha soha nem is éltek volna, semmiféle emlék nem marad meg róluk. Ezért a tábor túlélőinek, a leszármazottaknak nincs lehetőségük gyászolni, feldolgozni a halált. Hogyan emlékezhetnénk meg így az odaveszettekre? Viszont felmerül, hogyha nincs halott, akkor nincs tettes sem. Hevesi verseiben, az elbeszélő én magára vállalja a tettes szerepét és ez talán a legborzasztóbb. Azért vállalja fel a tettes státuszát, mert, ha nem tenné, akkor a világ létezését vonná kétségbe – mondja Visky András. Ez a valaki helyett szégyenkezés egy Kafkai szégyenkezés, egy reprezentatív szégyenkezésként is értelmezhető a dramaturg szerint. Valaki elvégezte ezt a sok szörnyűséget. Európában jobban megkülönböztethetőek a tettesek és az áldozatok kategóriái, Jeruzsálem pedig egy külső nézőpontot, egy másfajta rálátást ad a holokausztra.
Hevesi Judit figyelt mások hangjára, de úgy, hogy abból fel tudjon építeni egy saját versnyelvezetet. Nincs központozás a versekben, az egy túlságosan lezárt rendszer, amely nem ad lehetőséget arra a típusú versírásra, amit szeretne. Kihagyások vannak a verssorok között, üres oldalak is lehetnének, amelyek direkt megzavarják az olvasót: ez a nyelv halála is lehetne. A kötetben megjelenik egy család története is. Egy olyan családé, amely a trauma hatására először elhallgatja azt, majd kitör belőle, és elmeséli a történetét. Annak is megvan a módja, hogy hogyan hallgassunk: bűntudat, bűnbánat, emlékezés–felejtés esetén. A hallgatásra, a felejtésre nincsen nyelv. Amikor elhallgatunk, megáll az idő, és megszűnik a nyelv.
* In: Modernitás és a holokauszt, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001, 35-36. o.
A címbéli idézet Visky Andrástól származik, a bemutatón hangzott el.
Fotók: Dancs Enikő Bianka
További felvételek a ThePOSZT facebook oldalán
