Veszprém, utcazene, fesztiválhangulat. Nézzük, mit rejt ez a három szó 2014-ben Magyarország fesztiváléletében, ugyanis az elmúlt szombaton lett vége az idei Veszprémi Utcazene Fesztiválnak.
A szóban forgó fesztivál hiánypótló rendezvény, sőt célközönségének (akik nem akarnak unalmas mainstream fesztiválokra járni) maga a mennyország. Lehet, hogy ezért, vagy pusztán a pénz hiánya miatt, az évek során kikerültek a line-up-ból a nagy, befutott húzónevek, akikkel egyébként majd’ minden hétvégén találkozhatunk valahol a Balaton parton, vagy a nagyvárosokban. Egyébként érthető és jó megoldás ez, hisz az egész rendezvény teljesen ingyen van, nem is tudnám elképzelni, hogy Veszprém belvárosát kordonokkal zárják el 4 napig és belépőt szednek a belváros peremén (amelyre egyébként évekkel ez előtt volt példa). Na de, nagy talány, hogy akkor miért kell limitált férőhelyes Punnany Massif koncertet megszervezni? Ahhoz, hogy bejuss a 150 karszalagot összeguberálni persze nem volt nehéz, a városban elrejtett 10 db hangszerutánzatot kellett megtalálni, karszalagért cserébe, illetve a városban flangáló zenekar tagjainak érvelni kellett, hogy miért is szeretnél Te elmenni erre a bizonyos koncertre. Ha elhitetted velük, hogy Te bizony nagyon szereted őket, szintén karszalag volt a jutalom. Akartam csinálni egy-két képet a koncertről, mégiscsak legyen a cikkben, de sajnos a kordonoknál álló vigyázóemberek nem nagyon értették, hogy akkreditáció, ismétlem, akkreditáció nélkül mégis hogyan képzelem. Én meg nem nagyon értettem, hogy egy olyan fesztiválon, ahol a szervezők szerint nincs szükség akkreditációra, mi lehet a probléma.
Zenélni menő: 1 strigula.
Őszintén szólva, nem nagyon akartam hosszú perceket magyarázkodni egy esetleges bejutás érdekében, mert közben a belvárosban zajlott az élet. Nincs kép sajnos, de talán túléljük. Egyébként egy akusztikus koncert volt, ami azért legyen egy plusz pont nekik. Na de térjünk is vissza a fesztivál lelkéhez, a belváros kisszínpadaihoz és nagynak nem nevezhető, de azért mégis csak nagyszínpadaihoz. Ide sosem kellett karszalag, mégis mindenfelé koncertbe botlasz. Ha egy SPAR-os vásárlást is beiktatsz, még akkor is 15 perc alatt végigjárod az 5 db kicsi helyszínt. Délután ugyan megesik, hogy nem tetszik, amit hallasz (itt megjegyezném, hogy tavaly erősebbnek éreztem az amatőr zenészek felhozatalát). Egy dolog viszont szemet szúr, mégpedig az, hogy a legkisebb ováció is örömet okoz a zenészeknek, ami rendkívül őszintévé teszi a légkört. Mindezt fokozza, hogy a fellépők több százezres nyereményért is versenyeznek 4 napon át, és persze próbálják reklámozni magukat, holott néha még ők maguk sem tudják, hol és hogyan kell szavazni rájuk.
Zenélni szerelem: 1 strigula
Este fél 9, a két nagy színpadon elkezdődik a hangosítás. A 2×2 méteres kisszínpadokat is megszállják a minimum 5-6 fős zenekarok, és fél órán belül akkora bulit csapnak, amit még a legkiégettebb fesztiválozó sem tud rongyláb nélkül hallgatni.
Nem értem. Nehéz lehet fenntartani négy napig az érdeklődést, hiszen a fellépők kb. 80%-a minden este ad egy–egy koncertet, melyek minden este ugyanazok, de mégis mások, és mindig hatalmas a hangulat. Egy-egy Wombo Orchestra koncerten még bodysurf és pogó is van és mindez egy cipőbolt, vagy a posta, vagy egy szálloda előtt.
A kisszínpadok egyébként komplett zenekar-simogatók a koncert alatt, sőt, ha véletlenül meg is lököd őket közben, akkor büntetésképpen még puszit is kapsz arcodra, mert ennyire szereted a zenéjüket, hogy elveszted az önkontrollt. Persze a bornak is lehet köze ehhez, de mi van akkor, ha pl. a Gypo Circus-t megkínálod vele? Max kiissza az énekes az üveg felét és visszaadja neked. Meg egyébként is nem tökmindegy, ha éppen Gogol Bordello-t játszanak az arcodba (nem mellesleg ügyesen)? Van olyan, hogy elfogy a cigije az olaszoknak, úgyhogy két akkord közben egy-két slukkal lehúz az egyik gitárosuk. Ők a La Tresca, akik a Wombo mellett rendszeres visszatérői a fesztiválnak. Nem véletlen, zsigerből tolják a mulatást és elég jók azok a zsigerek. Idei kedvencem: “Sziasztok! Mi voltunk a Wombo Orchestra ott van hátul a kisbuszunk, ez pedig az utolsó szám. Ha vége léci gyertek oda, imádunk veletek beszélgetni.”. Jajj, azt majdnem elfelejtettem, ha esetleg valaki valahol elkeveredik egy The Syndrome koncertre, akkor ne lepődjön meg, ha a zenekar tagja időnként megpróbálják lesmárolgatni. Ilyenek ezek az olaszok; „free kiss”. A férfiak egyébként biztonságban vannak.
Zenélni szerelem: 1 strigula
Hogy minek húzogatom itt a strigulákat, passz, valamiért ezt csináltam gondolatban is. Azaz akkor jutott eszembe, amikor elnéztem a Fran Palermo koncertjére. Őszintén szólva ennyire kiherélt koncertet rég láttam, pedig korábban nagyon korrekten játszottak a srácok, de itt minden előjött, amit az utóbbi két évben magukra szedtek abból, amit nem kellett volna. Az énekest nem lehetett hallani, és ez akkor sem lett orvosolva, amikor a közönség beordibálta neki: “Henri! Nem hallunk!”. A válasz a hangosító fiúra mutatás és annyi, hogy: “Ott a mester, neki szóljatok.”. Ez jópofa lett volna, ha nem lenne köztudott róluk, hogy minimálisan értenek a megfelelő hang beállításához. Ami egy A38 hajót megtöltő zenekar számára, azért vérciki. Na meg az is, ha felveszik a már talán legendás, VOLT Fesztiválos Arctic Monkey-s attitűdöt: igyunk egyet, gyorsan nyomjunk valamit a közönségnek, ha már itt vagyunk, úgyis ugrálni fognak, de ne sokáig, mert gyorsan innunk kell még. Az Arcticnál ez ímmel-ámmal működött, de azért mégsem egy súlycsoport a két zenekar és itt bizony azon kevés, igen szerelmesre itókázott lányon kívül majdnem mindenki unta a koncertet. Ez persze a 3 évvel korábban különdíjas Fran Palermo-t cseppet sem érdekelte.
Zenélni menő: 1 strigula.
Na, most kihoztam döntetlenre, és az a baj, hogy ennyire azért nem volt negatív ez a fesztivál, de ezek voltak az első benyomásaim. Na, de majd elfelejtettem, hogy volt Random Trip is minden nap. Őket még mindig jó hallgatni, de lassan úgy érzem, ideje lenne valamivel feldobni ezt a mindennapi randomságot. Az amatőr zenészekhez visszatérve pedig, a közönségdíjat a Hello Hurricane, a szakmai zsűri elismerését pedig az Edi & Kolos szerezte meg. Az eredmény egyébként nem meglepő, előbbi zenekar az indie vonalat erősíti, utóbbi pedig az andalgós egy szál gitár mellé leányzóval szépen és jól éneklünk vonalat.
Bármennyire próbáltam is szembeállítani dolgokat az eddigi írásomban, tanulságot nem akarok levonni, nem is kell, és nem is szabad. De egyvalami biztos. Veszprém egyszer mindenképpen kötelező. Aki szereti a zenét, annak pedig pláne. A város gyönyörű és hangulatos, jövőre, ha tudtok, menjetek el, ismerkedjetek olyan zenekarokkal, akikről lehet, hogy még nem is hallottatok, de utána lehet, hogy soha el nem felejtitek.
További képekért kattintsatok a galériába:
Fotók és szöveg: Pozsonyi Roland
