Cseremisz népzene: Pogány szertartási ének és két „kis formájú” dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)
eső volt kicsit, és együtt szedtünk a leveshez, úgy, hogy különfutva.
futottam a köveken, tüske szúrt meg. futottam a tüskével is, mert nem szúrt ki a talpamból, ott szúrdosott befelé végig, amíg futottam, és akkor is, amikor leültem.
az eleséses ruha volt rajtam. a ruhának annak nem gyógyul a sebe, mert a ruha az olyan megcsinált. amit megcsinálnak, annak a gyógyulásait is meg kell csinálni. nem lehet olyannak megcsinálni, maga gyógyuljon.
ujjal nem vehetem ki a tüsket, a levéllel nem, a felhővel, földdel.
a ruhát olyannal varrják meg, mint egy tűlevél.
kicsike madár botladozott a köveken.
tüsket kerestem, másikat, tüskével kipiszkálni a tüskét.
lett a leves, ahol összetalálkoztunk és az edények voltak, aztán szaladtam tovább, sötétesen, mert az esők is szaladtak. a szemünkben is eső esik, láttam, de szaladni akkor is mindig kellett, amikor az összes felhők mindenütt megálltak sötétkedni.
és akkor ott ült, ült az a sár, a foltos-csíkos, hogy odamentem hozzája és néztem, mit néz. mert úgy ült ott, mint aki valamit néz. és nézte, ott volt egy másik foltos, az csak olyan fekvős. feküdt az oldalán, de nem gömbölyűsen, inkább hosszún.
egyformák, mint két fenyőtű.
és nézte, nézte. az a másik az már nem volt nézős, pedig nem is volt egészen becsukva neki, csak nem volt a látása meg a szeme együtt, lehet, neki is besötétedett?
csak úgy volt a szeme, nem is nyitotta vagy csukta.
estek rá a cseppek, ment rajta a bogár.
nem volt semmi sebe, egy kicsike sebe se, amibe tehettem volna fűveket.
semmi fény nem maradt, hogy lássam, meg hogy a fűveket lássam.
sár hozzám se jött akkor, én meg szaladtam vissza, hogy kérdezzem, de nem lett kérdés, mert nem volt szavas, sár se szavasan nézte, csak nézősen.
csöndekben volt az alvás, idegen napon az ébredezés.
madárka billegett a köves helyen, mikor szaladtam újra, hogy ott van-e még az a foltos, hátha őt kérdezni, vagy sárt, de csak sár volt, és ő is máshogyan. várt, ülve, meg járva várt. elment erre, elment arra, nézve. keresve. és aztán mindig csak várt, és keresett.
a Nap kigurult a Hold mögül.
szúrt a tüske, pedig nem is a tüske szúrt, csak a seb, ahonnan kivettem.
mindig vár, de úgy, mintha olyanra várna, aki nem jön.
nem fért ki ének, kicsi ének csak, mint a kicsi eső, de sár szeme az nem nézett olyanra, ami itt van. nem látta.
fények szökdécseltek a köveknél, ahogy szaladtam.
bementek a tüskes csendek a torkomba, nem jött a hang, csak fájósan, sírósan, ne beszéljek, mutatta, de akkor hogy mutassam meg a kérdéseimet, a szavai nélkül? edényre mutattam, ujjam van mutatni, földre, edényre, de nem voltak ezek szavak neki, vagy nem a mi nyelvünkön.
kövecskét mutattam neki, amit a víz gömbölyesre mosott, tettem a kezébe, hogy ő is érezze, hátha jobban érti, de most nembeszélekem van, mutatta, hogy ne mutassak, mert az is beszéd. néztem kifelé, mit mutatnak a fák, mit a farkas. madarat láttam tojást mutatni. megmutatta a fészkének is, a fának is.
de akkor mutatta, nem ez. ő se beszél, hogy ne arra figyeljek. csukjam a szemeket, mutatta a szemével, hogy úgy nézzek. hogy ne kintet nézzek. és amit nézek, azt se nézéssel, inkább hallással, ez volt mind a szemében.
énekelni akartam, de nem volt kifelém, befelé meg milyen az ének, csöndes. elvitt a forró vízhez, kuporodjak hozzá, a csukott szememmel nézni, melengetett, ment föl az arcomra és cseppent le, meg az arcomból is kicseppentek cseppek.
elénekeltük az esőénekeket, és elénekeltük az eső ellenénekeket, hogy ne essen mindig az eső.
2018. 10. 16. 21: 07: 51
Fotó: Katona Dóra
