Viorica arany fogsora megcsillant a kopott törpék között, mikor észrevette Magdalénát a játszótéren. Jobb kezét magasra lendítette, úgy integetett már messziről, mintha ő lenne a brit királynő, a várakozó sápadt, szőke nő pedig hű alattvalója. Magdaléna a homokozóhoz küldte játszani Hajnát, így beszélgetés közben szemmel tudta tartani kétéves kislányát.
– Tu est, de la macelaria. Stiu, stiu – bólogatott barátságosan Viorica, ahogy Magdaléna közelébe ért. Felismerte a hentesüzletből a vékony eladónőt.
Megnyugodva mosolyogtam vissza rá. Igen, a hentesüzletben már találkoztunk. Mindig a pult alól vásárolt. A legdrágább húsokat tettük neki félre. Édes, nehéz parfüm terjengett körülötte, ha belépett, szétáradt az illata az egész boltban. Viorica mindenkit elbűvölt macskaszemével, vörös rúzsaival, tűsarkúival, színes virágos lebbenő ruháival.
Elővette kis kockás füzetét, és rábökött a péntek délutánra. Felírtam a címem: Str. Turgenyev Nr. 2.
– Voi fi acolo – mutatott a címre. La ora cinci. Fii singur! – nézett Hajna felé.
Megígértem, hogy egyedül leszek. Távozóban rám kacsintott, két nagy férfias kezét felemelte, én meg csodálkoztam, hogy a tíz aranygyűrű súlya, hogy nem rántja le. Nehéz kezeit megnyugtatóan az arcomra tette. Álltam a szürke, őszi, ködös játszótéren, némán és gyámoltalanul, sírni akartam, de elzárhattak bennem egy csapot, bőgés helyett csak néztem a sok aranyat Viorica kezén, nyakán és a fülében.
Öt órakor megszólalt a csengő. Magdaléna nagyra tárta az ajtót a vendég előtt. Viorica fürgén lépte át a küszöböt. A porcelánvázát sebtében megbillentette az asztalon, ami végül nem esett le és nem tört ripityára, hanem finoman visszatalált az egyensúlyi állapotba. Viorica bocsánatkérően elmosolyodott, vastag rókaprém kabátját Magdaléna kezébe nyomta, és óvatosan körbenézett.
– Sint singur – nézett rá Magdaléna megnyugtatóan. – Pista elvitte Hajnát a törpés játszótérre. Az otromba kerti törpék a játszótéren akkorák voltak, mint a kislány, így pompásan lehetett velük játszani.
– O cafea? – kérdezte készségesen Magdaléna, és már indult is a konyhába, hogy a frissen lefőzött feketét felszolgálja. Viorica követte.
– Nu, nu, multumesc. Sa incepem. Pe masa este potrivit – rázta meg a fejét Viorica, és az asztalra sandított.
Lassan letettem a kávéfőzőt. Az asztalra néztem, majd Viorica türelmetlen, sürgető arcára. Levettem a nadrágom, a zoknit, összehajtogatva a székre tettem. A bugyi következett. Tétováztam. Viorica az asztalra mutatott, felültem. Határozottan húzta le rólam az alsóneműt. Ahogy közelhajolt, újra éreztem nehéz parfümjét, szinte elkábított, a térdemet súlyos mellei simogatták. A tekintetébe kapaszkodtam.
Viorica kifutott, és amikor visszatért, kezében volt egy műbőr utazótáska, amiből rövid kotorászás után elővett egy fecskendőt, amelyhez hosszú tű tartozott. Rutinos mozdulatokkal felvezette a tűt Magdaléna méhéig, és beadta a helyi érzéstelenítőt. Magdaléna mindeközben a konyhai plafont bámulta. A zsírfoltokat és a beázott részt, amit már újra kellett volna festeni. Viorica is szótlanságba burkolózott, némán várt, hogy hasson az érzéstelenítő. Közben a gondolatai vadul cikáztak. Elfelejtette megkérdezni, van-e telefon. Mi van, ha lehallgatják? Nem volt elég óvatos az első találkozáskor sem, amikor Magdalénát a játszótérre hívta. Ki tudja, nem követték-e? Az elmúlt években olyan jól ment az üzlet. Otthagyhatta a rendelőt, ahol asszisztensként dolgozott, és vállalkozó lett. Viorica pontosan, ügyesen végezte a dolgát, a nők a városban egymásnak adták a telefonszámát, és ő csak úgy vállalta a munkát, ha ismerte az illetőt, és megbízhatónak találta. Magdalénára nem emlékezett, ezért volt szükség személyes találkozóra is. A hentesüzletben túl sok ember dolgozott, többen is voltak a kuncsaftjai már, összefolytak az arcok és az évek, Magdalénáé is elmosódott.
A műbőr utazótáskából előkerült két kinyitható fém méhnyak-tágító. Viorica megpróbálta lassan felhelyezni őket, törekedett az óvatosságra, de az ezzel járó fájdalom elkerülhetetlen volt. A bevezetés még hagyján, de ahogy Magdaléna méhszájánál Viorica szétnyitotta a hideg fémkapcsokat, az olyan érzés volt, mintha felnyársalták volna, égetett, hasogatott, nyilalt egyszerre. Megint várni kellett, míg tágul a méhszáj.
Az üzletben a birkák fejét ketté kellett vágni. A száj és az állkapocs szétfeszítése után lehetett csak az éles húsbárddal hatékonyan dolgozni. De így is sokszor voltam idétlen, nem vágtam ki idejében az állat nyelvét, és fröcsögött rám a vér, mielőtt kettévágtam volna a fejét. Aztán idővel rájöttem, jobb, ha ketten csináljuk, egyik kollégám szétfeszíti és tartja az álkapcsot, míg én határozott csapásokkal precízen hasítok. Ronda munka egyébként, utáltam.
Viorica nem utálta a munkáját. Tudta, ha kitartó és elég óvatos, dúskálni fog. A kuncsaftok gyakran nem csak pénzzel, hanem aranytömbökkel vagy antik ékszerekkel is fizettek. Háromhavi átlagbér kiszállásonként. A kockázatért, amit vállalt, akár életfogytiglanra is ítélhették. Magdaléna és a többi nő nagyobbat kockáztatott: felülfertőződés, feljelentés, börtön, nyilvános megalázás.
A fogó következett. A kitágult méhszájon hidegen siklott végig. Határozottan a cél felé. Finoman fogta közre, majd úgy szorította meg, ahogy édesanyja tette volna, ha megszületik. Végül erősebben ráfogott, és kiszakította az anyaméhből. Nem volt semmi dráma, de még élt, mikor a vesetálban landolt. Még pontosan öt másodpercig, amíg Viorica a fogóval össze nem roppantotta. Betette egy befőttesüvegbe, és a táskán összehúzta a cipzárt.
Fekve maradtam egy kicsit az asztalon, míg Viorica odalent matatott. Már nem éreztem semmit. A szemem előtt egy kép lebegett. Fiatal lány voltam, le kellett vágnom egy kakast Pistáék szüleinél. Miután nagy nehezen sikerült elkapnom a gyönyörű hímet, hátra vittem a diófa széles rönkjéhez. Kezemben balta, a kakas már lecsendesült, tudta, mi jön. Rátettem a fejét a rönkre, és a nyakára vágtam. A fejsze nem volt elég éles, a kakas megijedt, én is, kiszökött a kezemből és félig leszakadt fejjel futni kezdett körbe-körbe az udvaron. Széles vércsíkot húzott maga után. Kergettem, míg el nem kaptam. Visszaerőszakoltam a farönkre, és most már sokkal erősebben csaptam a félig leszakadt nyakára. A feje a rönkön maradt. Szivárgott belőle a vér. Émelyegni kezdtem, majd vadul öklendezni. Könny és hányás gátlástalanul ömlött, míg teljesen ki nem ürültem.
Pista este ért haza Hajnával a törpés játszótérről. Magdaléna a hintaszékben ült. Nézett ki a sötétbe. A kislány megállás nélkül fecsegett a törpékről, de miután az anyja nem figyelt és nem válaszolt, letelepedett a sámlira. Fogta Pinocchiót, felhúzta a trikóját, és Pinocchio nagy orrát a bal cicibimbójához tette. Szopikáznia kellett. Megéhezett.
Fotó: Takács Márton
