„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”
Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.
