Szerző: Varga Vivien A.

2013-04-17 / / kiállítás

Már tűkön ültem, hogy mikor jönnek át a meztelen pasik Ausztriából. Tavaly az osztrák Lentos Kortárs Képzőművészeti Múzeum botránkoztatott meg egy egész országot rendhagyó kiállításával. A tárlat botrányosnak aligha nevezhető,…

2013-03-27 / / kiállítás
2012-10-04 / / kiállítás
2012-04-27 / / Próza

Arc

Szent meggyőződés, az arc az ember képe és legőszintébb alkotása.
(Ha lehet valamink őszinte.)
Nemcsak belső hangjai csapódnak le rá, az érzések gőzös mivoltuknál fogva,
de az ember exponálási ideje vetítésével együtt. Fecnikből összerakott mozaikfénykép,
vagy inkább csempézett hangulat, ez az arc.
Idővel, térrel márványozott fürdőszoba, melyre lecsapódnak az érzelmek ezernyi nedves
pöttyei, hogy az arculaton folyjanak le, léha könnycseppként és váratlanul.
A vakolat főleg szavaktól repedezik. Más csempézett fürdőszobákból suttogott, hirtelenjében
elkapott szófoszlányoktól, vagy pedig falhoz vert bántásoktól.
Minket, engem, téged emlegettek és mindent tudtak, amit te rólam nem. Hirdették könnyeidet cseppről cseppre elmesélve és kortyolgatva történetünket, hogy aztán távozzon a természetbe, ahogyan én tőled.
Ideje felfognod, könnyeidet is. Ha engem kérsz, kicsavarom őket belőled, arcod ronggyá válik.
Mert nem akarom már, hogy sírj. Így végzek egyszerre az összessel, hogy a
penész ne kóstolja párás arcodat, sem poshadt szívedet.
A penész árulna el engem, spóráról spórára hömpölyögne az érzés,
amit velem érzel, ha kezemet megfogod. Imbolyogna és kiröhögne. Gondolnád, éppen olyan
vagyok, mint ez a vigyorgó penészspóra. Én ezért röhögnék, és most is teszem.

2012-02-19 / / Próza

„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”

Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.

2012-01-25 / / Próza

„Hidd el, alig láthat valamit az ember
önmagán kívül.”
(Kassák Lajos)

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.