Arc
Szent meggyőződés, az arc az ember képe és legőszintébb alkotása.
(Ha lehet valamink őszinte.)
Nemcsak belső hangjai csapódnak le rá, az érzések gőzös mivoltuknál fogva,
de az ember exponálási ideje vetítésével együtt. Fecnikből összerakott mozaikfénykép,
vagy inkább csempézett hangulat, ez az arc.
Idővel, térrel márványozott fürdőszoba, melyre lecsapódnak az érzelmek ezernyi nedves
pöttyei, hogy az arculaton folyjanak le, léha könnycseppként és váratlanul.
A vakolat főleg szavaktól repedezik. Más csempézett fürdőszobákból suttogott, hirtelenjében
elkapott szófoszlányoktól, vagy pedig falhoz vert bántásoktól.
Minket, engem, téged emlegettek és mindent tudtak, amit te rólam nem. Hirdették könnyeidet cseppről cseppre elmesélve és kortyolgatva történetünket, hogy aztán távozzon a természetbe, ahogyan én tőled.
Ideje felfognod, könnyeidet is. Ha engem kérsz, kicsavarom őket belőled, arcod ronggyá válik.
Mert nem akarom már, hogy sírj. Így végzek egyszerre az összessel, hogy a
penész ne kóstolja párás arcodat, sem poshadt szívedet.
A penész árulna el engem, spóráról spórára hömpölyögne az érzés,
amit velem érzel, ha kezemet megfogod. Imbolyogna és kiröhögne. Gondolnád, éppen olyan
vagyok, mint ez a vigyorgó penészspóra. Én ezért röhögnék, és most is teszem.
