Marco Polo végzett a felolvasással, kétrét hajtotta papírjait, és izgatottan nézett barátjára. Rusticiano da Pisa a fotelben ült, keresztbe tett lábbal, ujjaival a karfán dobolt.
Szerinted elhiszik?
Rusticiano körbenézett, és amikor megbizonyosodott, hogy csak ketten vannak a szobában, akkor szólalt meg.
Szerintem téged kerékbe törnek.
Marco Polo lehajtotta fejét. Tőled biztatást vártam. Rusticiano felállt a karosszékből, és kivette barátja kezéből az irományt.
Például… hallgasd meg ezt: Kublaj kán palotája színaranyból volt. A fehérnép rubintos tálcákkal serénykedett az uralkodó körül. Ez szerinted hihető?
Marco megadóan a földre nézett.
És honnan szedted ezt a Kublaj kánt?
Jobb lenne, ha Hubilainak hívnám?
Sehogy se hívd, menekülj!
Jó itt nekem Mestrében.
Fertály óra szamárháton Velencétől. Legalább Veronáig menj el.
Útközben nem tudok írni.
Nyílt az ajtó, és belépett egy kerekarcú lány. Göndör, fekete haja a válláig ért.
Nem gondoljátok, hogy napsüteményes időnk van?, kérdezte.
Rusticiano összeráncolta homlokát.
Ez ki?
A lány felemelte bal kezét, hogy Rusticiano jól láthassa ujján a gyűrűt. Én leszek Marco felesége. Jövő héten esküszünk.
Micsoda?
Igen, ő Lucia. Szerdán elveszem.
Rusticiano széttárta karját, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Gratulálok?
Lucia bort és poharakat vett elő a szekrényből, hogy koccintsanak az eljegyzésre. Rusticiano Luciára nézett, és megkérdezte, az aranypalotát nem tartja-e túlzásnak?
A lány legyintett. Az én Marcóm képzelete nem ismer határokat. Már amennyiben hülye sztorikat kell kitalálni.
Nem érthetek mindenhez, mondta Marco, még mindig a földet bámulva.
Megyek, mondta Lucia, négyre jön egy kliensem.
Lesz majd estére abból az isteni lazacból?
Lesz, mert van, és ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Rusticiano felhúzta szemöldökét. Hol szedted össze ezt a nőt?, kérdezte, és még mielőtt Marco válaszolhatott volna, hozzátette, a te dolgod végül is. Bár megjegyezném, és tisztán barátságból, hogy Donata csak rólad beszél.
Donata Badoer? De hát az a nő büdös.
Egy kis bűz a hozományáért, ki tudja. Rusticiano a sapkáját markolászva elgondolkodott. Na de megyek is, Isten áldjon.
Marco Polo egész nap írta utazása történetét. Amikor beesteledett, gyertyát gyújtott, és körmölte tovább a sorokat. Előtte kiterített térkép. Tíz ezüstért vette egy ócskástól. Állítólag Nápolyi Marciano rajzolta, miután a Szűzanya szájon csókolta álmában.
Hogy haladsz?, kérdezte Lucia, és elé rakott egy tányér lazacot.
Egész jól.
Mit gondolsz, meddig tart még befejezni?
Egy hónap, válaszolta teli szájjal. Maximum kettő. Még le kell írnom, ahogy a karaván áthalad a Himaláján.
Lucia hunyorított, és szinte kitört belőle a kiabálás.
Basta, basta, nem lehetne lerövidíteni, hát meddig halasztjuk azt az esküvőt, először jövő héten, aztán két hét múlva, aztán meg csak jövő hónapban, különben is, tevékkel hegyet mászni, normális vagy te, mutasd, hol vagy azon a térképen?!
Marco rábökött egy helyre, olajos ujjlenyomatot hagyva, és tovább evett.
Kerüljék meg.
De már kitaláltam, hogy a Himalájában két emberem meghal. Lezuhannak egy szurdokba. A visszaúton még négyen meghalnak ott.
Befejezte az evést, kezét nadrágjába törölte.
De ha annyira akarod, mondta megadóan, majd észak felől megkerülik. Most akkor mit írjak, merre menjen a karaván?
Lucia vállat vont. Tudom is én. Te vagy az író. Korsóból vizet töltött Marcónak. Egy esti légy megtelepedett a tányér szélén. Marco egykedvűen nézte, nem volt kedve elhessegetni.
Milyen volt a négyórás kliens?, kérdezte, és lassan kortyolni kezdett.
Magas, jól öltözött, vállig érő szőke hajjal. Ahogy aragóniai nagynéném mondaná, igazi Don Juan.
Marco az asztalra csapta poharát, és sietve írta: A karaván Dunhuang felé haladt.
Marco Polo úgy tervezte, amikor kész lesz, üzen a dózsénak, küldjön még pénzt, mert a sivatagban rablók támadtak karavánjára. Ugyan kapott már ötszáz aranyat, négy lovat, harminc borostyánt és egy ezüstözött velencei tükröt, ajándékul a kánnak, úgy vélte, még legalább ennyit ki kéne húzni belőle.
A tükröt Lucia a szobájába vitte. Levette a szögről a keresztet, és a helyére akasztotta. A nemes Jacopo di Albertini nem egyszer dicsérte Lucia eszét a cseréért. A kereszt Marcóhoz került, aki napjában háromszor-négyszer fohászkodott előtte ihletért. Az imák pedig meghallgattattak, és Marco egyik lapot írta tele a másik után.
Az esküvőt újra elhalasztották, hogy ne szegény ember módjára kelljen lagzit tartani. Nem bírnám ki, ha úgy néznének rám, mint valami rosszéletűre, mondta Lucia.
Marco minden nap írt, csiszolgatta művét, Lucia hordta haza a klienseket.
Basta, basta, mikor lesz már kész az a nyüves regényed, esküszöm Páduai Szent Antalra, vénlányként halok meg!
Nem lehet befejezni, míg minden részlet a helyére nem kerül.
Lucia szeme összeszűkült, majd rákezdte, hogy még az utcán is hallották.
Ha így folytatod, soha nem kerül a helyére, ennyi erővel akár el is utazhattál volna, ráadásul az aranytallérok is elfogytak, egy hónapja zálogba tettük a gyűrűmet, és én tartalak el, te strici!
Becsapta maga mögött az ajtót. Marco Polo megrántotta a vállát. Leült, hogy utánanézzen néhány névnek Ptolemaiosznál. Épp hogy fellapozta a könyvet, Lucia sebes léptekkel mögötte termett.
Marco, kezdte azon a határozott, pattogós hangján, mint amikor rikácsolni készül. Marco sóhajtott, és fejben már kezdte előszámlálni érveit. De Lucia nem emelte fel a hangját. Marco, én elhagylak. Ezzel átment a másik szobába, karjára akasztott egy kosarat és hóna alatt a velencei tükörrel kisétált az ajtón.
Marco Polo még sokáig dolgozott művén. Kiélvezte, hogy nem zavarja senki, így reggeltől estig az asztal fölött görnyedt. Csupán akkor szakította félbe az írást, ha nagyon éhes volt. Egy idő után nem futotta pénzéből kiadósabb ételekre, így eladta a borostyánokat, majd lovait is.
Egy nap a nemes Jacopo di Albertini kopogtatott nála.
Ha Luciát keresed, már nem lakik itt, mondta Marco, ahogy ajtót nyitott, majd hozzátette, sajnálom, hogy feleslegesen fáradtál ide, jó uram.
Az írást egyre gyakrabban szakította meg gyomra korgása. Ilyenkor felváltva imádkozott Páduai Szent Antalhoz és a Megváltóhoz. Egy idő után az éhség víziókhoz vezetett. De Marco Polo tántoríthatatlan volt. A hatalmas Pamír lábánál találtunk egy félig pap, félig varázsló tádzsikot, aki belelátott a lelkünkbe. Öregapó létére úgy ülte meg a kancát, mint egy ifjú legény. Behívott a sátrába, a tűz középen melegített, körülötte az egész családja meg két kisbárány. Az öreg dobot és dobverőt vett kezébe. Kántálni kezdett, előbb halkan, majd egyre vadabbul. Ott ültem embereimmel a tűz mellett én is. Megnyúlt az árnyékunk. Az apóka egy csontot tett elém, kecske vagy birka lábszára lehetett. Ízletesnek látszott, de nem tudtam elmozdítani a földről. Átolvasta, amit írt, és úgy érezte, azonnal kölcsön kell kérnie egy ebédre valót.
Délután Rusticiano kis szütyőt nyomott a markába. Mintegy mellesleg megjegyezte, Donata még mindig Marcóról ábrándozik. Marco így, Marco úgy, Marco a rettenthetetlen világjáró. Marco felemelt egy stósz papírt, és meglengette. Kész az írás.
De hát ez nagyszerű!
Viszont nincs pénzem, úgyhogy még egy szívességet kérek tőled. Légy oly lovagias, és vidd el ezt a művet a dózsénak.
Rusticiano az állát vakarta. Az irományra nézett, barátjára, majd megint a lapokra.
Miért nem adod el?
Az erkölcsös Donata Badoer nagy örömmel ért haza, velencei villájába.
Nézd csak, Marco, mit hoztam!
Az asszony foghíjas szája Marco Polót mindig megborzongatta.
Ernestótól vettem, mondta nagy hévvel, és férje kezébe adott egy puha, bőrkötésű könyvet, a borítón gót betűs hímzéssel: Marco Polo kalandjai.
Marco hümmögött. Hihetetlen, hogy még mindig forgalomban van, gondolta.
Néha még eszébe jutott Lucia. A dózse egyik bálján azt hallotta, bordélyházat nyitott. Aztán a rá következő bálon azt, hogy Rómában él egy nemesemberrel, aki megvakult pestisben.
És ha megszöknék? Megpróbálhatnám megkeresni. Két évtizednyi házasság ezzel a némberrel amúgy is elég volt.
Marco szomorú mosollyal visszaadta a könyvet. A Ponte di Rialtóhoz ment, fásult arccal nézte tükörképét a vízben. Este megint bál lesz, sóhajtott. Eldöntötte, hogy a piros, zsinóros ruháját veszi föl. A gondolatra, hogy ismét az úgy nevezett kalandjairól beszéljen a finom társaságnak, émelyegni kezdett. Még a nemes Jacopo di Albertinivel is szívesebben beszélgetett volna, mint a palotabéli urakkal.
Felment a hídra, egy ideig követte szemével a vijjogó sirályokat, aztán beleharákolt a vízbe. Undorodott magától. Nem először érezte magát kitartottnak.
De mi lenne, ha tényleg elutaznék?
Sokáig időzött a víznél, egészen napnyugtáig. Bizonytalan léptekkel indult hazafelé. Fejében már megvolt a terv. Délre, Brindisiig, onnan át Afrikába, majd János Pap Országából hajóval Indiáig. Hétezer aranyból kijön. Igen, ezt fogja mondani a dózsénak. Hétezer.
Ennyiből talán sikerül visszahódítani Luciát.
Fotó: Mindák Dániel
