Petri Györgynek
Fél öt volt, de verőfényes napsütés, erre különösen emlékszem, meg arra is, hogy mennyire gyűlöltelek akkor éppen, és hogy a kávéfőzőt próbáltam bekapcsolni harmadszorra – sikertelenül. Sárika, Sárika, kántáltad, közben egyre közelebb jöttél, le akartad harapni a fülemet, mímelted, hogy hirtelen megvakultál, nekimentél a falnak, azt üvöltözted, hogy éhes vagy. Ez az általános fél ötös produkciód volt, hogy megvadulsz, és nem hagysz békén, nekem ilyenkor általában világmegváltó problémákkal kellett éppen foglalkoznom, mondjuk a maghasadás fontosságával az űrkutatásban, és úgy is éreztem magam, igen, mint egy asztronauta, csak éppen nekem hiányzott a megfelelő felszerelésem hangtompítóval és minden egyébbel, ahhoz, hogy el tudjam viselni a frekvenciát, amit őrületedben képes voltál produkálni. A kávéfőzés különösen veszélyes terepnek számított, mert a konyhából nyílt a nappali, abból a háló és az előszoba, ami ismét a konyhába torkollott, két oldalról is meg tudtál tehát közelíteni, ha eltorlaszoltam az egyik ajtót könyvekkel, akkor négykézláb ugrottál rám a másikból, oroszlán vagy most épp, tudtam meg, felrángattad aprómintás szoknyámat, az alatta levő kék bugyimat meg le, akkor ordítottam rád, visszahúzódtál hát.
Elbújtál, emlékszem, én a két csészével a kezemben egyensúlyozva léptem ki az erkélyre. A muskátlik majd kifolytak ládáikból, tűzszínű szirmaik megbokrosodtak, felfalták a töveikbe ültetett kukacvirágot, emlékszem, azt gondoltam, olyan, mint egy vírus, mint te, hogy elnyeli a kisebbet, elszívja előle a vizet, a levegőt, én meg csak hagyom meghalni szegényt, asszisztálok a haldoklásához, jó nézőközönség vagyok, ha más nem is, legalább ennyi. Lekuporodtam az egyetlen árnyékos sarokba, és vártam, hogy meggyere immár felnőtt férfialakban, és meg is érkeztél, valami hülyeséget szavaltál éppen, és emlékszem, hogy a vége felé járhattál, amikor megkértelek, hogy kezdd újra. Nem vettél komolyan, mert mindig csak azt csinálod, amihez kedved van, a szoknyám alá bújtál megint, én könyörögtem, hogy mondd el újra, megint akarom hallani. Mire rákezdtél ismét, csak tompán hallottalak a szoknyám takarásából, de hallottalak, és minden sor, amit szavaltál megfagyasztotta bensőmet; a hullaszállítókról, arról, hogy házas még, de már mást szeret az a kislány a versben, meg hogy Zsóka nevű barátnőjével cseréli el a ruháját, és hogy én pont mára hívtam át a Zsókát, hogy vigye el a ruhámat, amit odaígértem neki. És hogy meg fogok halni, ez jutott azonnal eszembe, meg a kék bugyi, meg hogy meg fogok halni, én is magamra nyitom a gázcsapokat, mert egy költőt szeretek, aki bolond és magamra hagy, és úgy ordítottam rád, rángattalak elő ruhám alól, mint egy őrült, hogy kiről szól, kiről írtad ezt. És emlékszem a szemedre, hogy értetlenség tükröződik benne és nem is tudod, ki vagyok hirtelen és nem is válaszolsz, csak annyit hebegsz, hogy nem te írtad, én akkor megkönnyebbülten elmosolyodom, te meg becézgetni kezdesz, hogy Sárika, Sári, ne vigyorogj rajtam.
Fotó: Potyók Sára
