Nagyanyámnak olyan a szeme, mint egy plüssállatnak. A kunsági nők életük végén bejelentik, hogy ennyi volt. Ne legyenek senki terhére. Abbahagyják az evést, mély depresszióba esnek, aztán meghalnak és semmi. Az istállóba jártak meghalni. Nehezen szokták meg a szocializmusban, hogy van kórház. Szerették a kommunizmust, a korszakot, a kommunistákat nem szerették. Nem nagyon érdekelte őket az egész, körülbelül negyedik Béla óta nem nagyon érdekli őket az egész. Alacsony, kendős tatár öregasszonyok állnak egy földúton. A sor vége elvész a porban. A nőknek bütykös a kezük. Szeretik az állatokat. Nem félnek, a kuvasznak az orrára vágnak. Az embereket nem szeretik. Depressziósak, de nem tudják, hogy ez a szó létezik. Lehet, hogy jól teszik, hogy nem tudják. Megházasodnak, elvágják a tyúk nyakát, meghalnak, eltűnnek. A semmi öröklődik.
A férfiak vidámabbak. Dédnagyapám alacsony, mongol vonású, hitlerbajuszos bácsi. Kilencvenhárom évet élt. Átlőtték a száját a fronton, vacsoránál néha nyáladzott. Szúrt a bajusza. Öcsém félt tőle, mert magas hangon kurjongatott. Egy részeg német katona lőtte át a száját hazaúton a frontról, nem hősies történet. A pályaudvaron lövöldözött a katona, gellert kapott a lövedék, oldalt átvitte az arcát, kirepült az összes foga.
Nagyanyám mindenkire gyanakszik, senkiben sem bízik, zsidók és kurvapecérek, mondja. Csak a saját főztjét eszi. Étteremben nem tud viselkedni. Nézegetett jobbra-balra a kórházi ágyon. A végén rángatózott a félelemtől.
Reggel Máté a fürdőszobában áll. A teste erős, de hájas, és egyszerre hosszú, még kövéren is hosszúkás a lába, „mint apámé”, mondja. Arcot mos. A mellizom és a hónalj között striák vannak. A vakbélheg kékes árnyalatú. Fél liter víz evés előtt, négyezres D-vitamin. Fekete, egészséges kenyér vajjal és sajttal. Napi három étkezés. Estig dolgozik. Este megiszik fél üveg bort, a híreket olvassa. Anna sír, hogy egyedül fog szülni, nem jöhet be az apa, és a doktor sem lesz ott, lehet, hogy hatvanöt elmúlt, eltiltják a járvány miatt. Máté szerint nincs hatvanöt a nőgyógyászuk. A kanapén ül, a telefonját nyomkodja, másik kezében borospohár. Meghalt az első beteg, beomlik a gazdaság, bezár minden étterem és kocsma és kávéház.
Máténak sokáig minden nap eszébe jutott, hogy meg akar halni. Vagy inkább csak nem élni. Mióta kitört a járvány, jól érzi magát. Rendesen fürdik, kel-fekszik, sportol, eszik, számolja a kalóriákat, méri a súlyát. Beveszi a vitaminokat, és a feleségét is zaklatja, hogy vegye be. Kedves, de néha úgy látja, van valami elhidegülés. Hogy nem tud olyan gyerekes lenni, mint máskor. Odabújni. Fürdés után hagyni, hogy Anna megdörzsölje a fejét törülközővel. „Nem engedhetem el magamat.”
Nagyapám reggel szardíniakonzervet nyit, fekete, jégkorongszerű dobozok. Nagyanyám kenyeret hoz. Hangosan és parancsolva kiejti nagyapám nevét. Ez azt jelenti, hogy nagyapám vágja fel a kenyeret. A férfi vág kenyeret. Nem rajzol keresztet rá, dédnagyanyám még rajzolt. Nagyanyám alumínium ételtartókat pakol az asztalra, abált szalonna, tepertő, kolbász, sonka. Zöldségek. Az elektromos kenyérvágóval vágja a fehér kenyeret. Kis konyha és étkező. Az egyik végében konyhaszekrény, kristálypoharak. Műanyag, falra ragasztott polcrendszer, innen lehet tépni alufóliát, celluxot, ide vannak akasztva a kulcsok. Pévécével leragasztott tálalószekrény, pult, fonott kosárkában nagyanyám gyűrűi. Smaragd, borostyán, arany, a kövér ujjain hordja. Vastagon rúzsozza magát, sminkel, dauerol. A konyhai munkához leveszi a gyűrűket.
A konyha másik oldalán is pult, Orion rádió, elektromos kenyérvágó. Később ide került a modern dagasztógép, nagymamám karácsonyra kapta. Nem tudta, hogy kell használni, aztán meghalt. A gépet nekünk adták. A pult fölött polcok, népművészeti gyűjtemény, Miska kancsók, vaddisznóbőr kulacs, kerámia. Oldalt a hűtő és a fagyasztó, nagyanyám úgy telepakolta, hogy minden fiók belső ajtaja letört. A hűtő mellett a falon dédnagyapám arca egy lovaskatonába montázsolva, fölötte Ferenc József. Spejz, e-vel. Öntöttvas csillár. Vékony, táblásra törő üvegablakok zöld szúnyoghálóval. Odakinn platánfás utca, Debrecen, Nagyerdő.
Nagyapám a szardíniát a kenyérre teszi, villával széttrancsírozza. Én egészben eszem meg. Az utolsót szétszedem, először a kásás állagú gerincet kapom be, utána a két felét külön. Nagyapám azt mondja, a legjobb étel a világon a friss kifli mézzel és hideg tejjel. Ő nem ihat tejet, rossz a gyomra. Lehet, hogy azért rossz a gyomra, mert dédnagyanyámnak, aki ezerkilencszáztizennégyben született, nem volt teje, ezért nagyapámat higított tehéntejjel itatták. Kicsi ember, izmos a kerti munkától. Szép, göcsörtös barna keze van. Sokszor megy a hasa. Aztán gyomorrákot kapott és meghalt.
Vacsora, nyolcéves vagy kilenc vagy tíz, három tál krumplis tésztát eszem. Menni fog a hasam. Nagyapám elmeséli, hogy dédnagyapám disznót herél, és az utolsó pillanatban veszi észre, hogy nem kandisznó, hanem koca. Lefektetik a disznót, körben lefogja három férfi, és dédnagyapám felemeli a disznó két összefogott hátsó lábát. Odanéz. Leveszi a kalapját is szégyenben, nagyapám most ezt elmutogatja az asztalnál, de helyes volt a kisöreg, levette a kalapját így, és azt mondta, hát ezt ne mondjátok el senkinek. Nagyapám szeméből csorog a könny, annyira nevet. Azt mondja, cefetül. Nem tudom, mire mondja. Fain, ezt is mondja.
Azt mondja, a nők szerint szomorú, ha nincs semmi egy házban. Amikor Anna először meglátta, hogy él, elsírta magát. Tizenhétben házasodtak, Máté nagyanyja nem sokkal az esküvő előtt halt meg, nagyapja már régebben.
„Így mondja a prédikátor. Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hiábavaló életed minden napján, amivel Isten megajándékozott a nap alatt. Mert ez a te osztályrészed az életből, és az, amiért fáradozol a nap alatt. Valahogy így.” „A házasság, mondja, mindent kontextusba helyez, így érti, egy szerető és kedves helyre, vagy a pokolba, de amit Isten egybekötött, azt tényleg nem nagyon lehet szétválasztani.” Már nem akar annyira lázadni, állítja. Jó, hogy van katolikus egyház, mert egy ilyen „konzervatív, hierarchikus és előíró intézmény nélkül soha nem tudnám eldönteni, hogy mit csináljak. Vagy lehet, hogy nekem iszlám kéne, saria, annak is a legdurvább értelmezése. Napjaim, heteim, hónapjaim és éveim mennek el rágódásra, hogy menjek-e ma könyvtárba vagy ne menjek, délelőtt mosogassak vagy délután, előbb írjak, aztán a doktori, vagy fordítva, így osszam be a napomat vagy úgy, és délután kettő, kirúgnám a ház oldalát, ordítanék. Ordítok.” Vagy katonaság kéne neki, ahol állandóan megmondják, mit tehet.
Az esküvőig nem éltek együtt Annával. A szülei rossz szemmel nézték volna. Ez Mátét idegesítette, mondja, de tetszett is neki, hogy az általános huszonegyedik századi életbölcsességgel ellenkező dolgot csinálja. „Különben élj együtt, vagy ne, házasodj templomban, vagy házasodj nem templomban, írj szerződést vagy ne írj, nem érdekel, úgyis szar lesz, házasodj meg vagy ne házasodj meg. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni és a többi, hadd ne játsszam az agyamat.”
„Házasodj, a család a legjobb dolog.” De azt mondja, nincs család. „Felszámoltam a család intézményét, és nem azért csináltam új családot, hogy jobb legyen, hanem mert unatkoztam.” Úgy gondolja, körülbelül igaz a konzervatív tétel, hogy ha együtt éltek volna Annával, most nem lennének együtt. „Az együttélést csak az pacifikálhatja, ha tudjuk, nincs visszaút”. A konzervativizmus lényege, így mondja, hogy a látszat fontosabb, mint a valóság. De ezt se veszi komolyan. Semmit nem tud komolyan venni. Szerinte az egész lényege annyi, hogy nagyon unja az életet. Fél, rendesen retteg azoktól az emberektől, akik sose unatkoznak. „Pszichopaták.”
Összeköltöztek, jó volt. Máté élvezte, hogy van valaki, aki megmondja, mit ehet és mit nem. Mint egy kisgyerek, úgy járult Anna elé ételért. „Aztán a kibaszott képek a falon. Mindenhol képek. A nászajándékból, egy ösztöndíjam maradékából és Anna régi munkahelyi félretételeiből fokozatosan átalakult a lakás.” A tízéves ikeás könyvespolcot, „húszévesen dühömben késsel végig hasogattam a polcain, N egy volt barátjára gondoltam és arra, hogy ahogy N elmesélte, hogy milyen jól megujjazta egy parkban és ezért valamit szét kellett vágnom”, új ikeás könyvespolcra cserélték.
A konyhabútort, amelynek lerúgta az ajtaját, szép, fehér konyhabútorra cserélték. Új padló a konyhában. A nappaliban a falon a nagyszülők és szülők esküvői képei, „Anna aranyos ötlete volt”. Máté apósa negyvenévesen házasodott, a képen rövid szakálla van. Nagyapa és nagyanya Anna oldaláról, tiszti egyenruha, keresztény úri közép, svábok és deklasszált középnemesek Máriaremetéről. Anna másik nagyszülei, brutális életet élő, napi húsz órát dolgozó parasztok. Máté szülei és anyai nagyszülei, az egyik oldalról hentesek, fizikatanárok és mérnökök, a másik oldalról cselédsorból feljött gyógyszerész nagyanyja. Apja nem adott képet a szüleiről.
Anna vörös bársony függönyt szereltetett fel a nappaliban. Tudom, hogy az előzőt anyukád varrta és nagyon véded, mondta Máténak, de nekem nem tetszik. Kislámpák, fények, díszpárnák. Új ikeás ágy, a második legolcsóbb. Rendet rakott az éléskamrában.
Kilencvennyolc. Férfiak asztal körül mogyorót bontanak. Nagyapám bora túl savas. Nem ihatatlan, de nem is jó. A nagyerdei utcán a lámpafényben platánfát mozgat a szél, a csipkefüggönyön ugrál az árnyéka. Apám azt mondja, ha eltörne ez az ablak, szétvágná az ütőeremet és meghalnék. Az autóablak pókhálósra törik és apró darabokra robban. Dédnagyapám nyáladzik a háborús sebétől. Az ölébe ültetik öcsémet. Öcsém fél a dédipapa bajuszától. Nagyapám az asztalfőn ül, mindig ide kell ülnie. Még nem nagyon öreg. Sárga bor és vörös kolbász, nagyanyám alumínium dobozokban hordja elő a spejzból megint. Zöldpaprikát is hozott, nem tudom már. Apám felkel, bevágja a fejét a csillárba. Nagyon fontos, hogy ki elég magas, hogy belevágja a fejét a csillárba. Mindenki beszél. Nem untam az emberek véleményét még.
Azt mondja, hogy a felesége mindent tud és mindent eltervez. Hónapokra előre a fejében van, hogy mit fog főzni. „Ha én is beszállok a munkába, vagy szó nélkül kiszolgálom a terveit, vagy nagyon összeveszünk. Demokrácia nincs, kölcsönös diktatúra van.”
Tizenhétben a nászút után pár hónapig egyszerű volt. Aztán Máté egyszer csak nehezebben vett levegőt. Télen már kéthetente kapott őrjöngő rohamot, hogy túl közel vannak a tárgyak és mi van itt. Ilyenkor kidobott pár dolgot. Anna kiabált vele, ne dobja ki, és ne egye meg a mogyoróvajat, mert kinézett a Street Kitchenről egy receptet, és ahhoz kell. Ez az én házam, mondta Máté, az én konyhám, az én mogyoróvajam, nézz ide, mondta, és egy evőkanállal rondán belezabált. Máskor Anna nem engedte, hogy a díszpárnákra feküdjön. Az egy párna, mondta Máté, baszd meg, arra való, hogy ráfeküdjek. Szétbasztad a párnákat, mondta Anna, tönkretetted, mindent tönkretettél.
„A legtöbb dologban mindig minden úgy lesz, ahogy ő akarja, és ennek örülök. Csak az érdekel, hogy békén hagyjanak. Ez az egyetlen szempontom.” Hogy mindig csak ez érdekelte, hogy egy nő nem ugrál a fején, hogy miért nem keres többet. Hogy elviseli a brutális hangulatváltozásait, az önzőségét, hogy Máté menthetetlenül a saját fejébe van zárva. „Ha öt percig másvalakire figyelek, egy hétre elfáradok.” Hogy Anna elviseli, hogy Máté a barátnőivel visszahúzódó, semmi társasági erőfeszítést nem tesz. „Öt éve érdekeltek volna, de harmincéves vagyok mindjárt, és már nem nagyon akarok barátkozni.” Máté általában nem válaszol, ha írnak neki Anna barátai vagy rokonai.
Kétezertizenhét. Nagyanyám már nem főz jól, rosszul lát, fárad, gyenge. Elrontja az ételeket, odaég, nem tiszta, három napos gombapörkölt, régi rántott hús. A hűtőben még mindig van kindercsoki, tortabevonó, csokinyúl. Délután a tévé előtt ül, kötöget, a Hegyi Doktort nézi. Az apró, mongoloid szeme egyre jobban szűkül, pislog, elalszik.
Fotó: Takács Márton
