– Hölgyem! Kerülj beljebb, foglalj helyet!
– Köszönöm. Bárhova?
– Ahova csak szeretnél. Még mindig jó az illatod.
– Ha nem lenne köztünk húsz év, eskü, bóknak venném.
– Zavar?
– Hm?
– A húsz év. Tessék, narancslé.
– Stílusosan, megint bögrében? Nem. Tulajdonképpen, akkor is csak tizenkilenc volt. Azóta lassan eltelt három év, így már csak tizenhat. Tudod, csak én öregszem, te semmit nem változol.
– Ez az igazi bók. Baj van?
– Nem, csak nem találom Márait, nincs a helyén.
– Mármint?
– A Garrenek műve. A két kötet. Mindig az ajtó felőli polcon álltak. Lehet, tévedek, csak a hideg kontúrjai derengenek. Ez volt talán az utolsó műve. Ő fejezte be?
– Szeretett mindent saját kezűleg, tudod.
– Ez nem vicces. Ő már, mondhatni, az élettel betelve döntött. Vagy épp az űr nélküli magányában.
– Most melyik?
– Úgy értem, talán az élettel betelve válik csak az ember igazán magányossá. Amikor már nem ösztönzi semmi a kíváncsiságát. Nem kelti fel az érdeklődését a szél játéka. Elnehezül. Épp ő mondja, hogy negyvenéves korára az ember már mindent látott, tapasztalt. Ebből kiindulva ő túl volt az ismétlésen is. A kérdésedre válaszul: Betelve, űr nélkül. Magányosan.
– Ez valami szintézis akarna lenni? Látszik, semmit sem tudsz elengedni.
– Többet és előbb, mint gondolnád. Megtanítottál rá: már akkor el lehet engedni, amikor látod, hogy egy élet becsomagolta a bőröndjét. Hagyni kell, hogy még utoljára lassan végigemelje tekintetét, felmérve a csata helyszínét, a veszteségek súlyát. Vagy a nyereségek felett érzett felelősségének fájdalmas terhét. Elengedni embertársi kötelesség. Még utoljára összecsillanni, úgy, hogy abban benne van: értem. A legnagyobb dolgok egyike. Nem marasztalni, biccenteni. Megtanítottál arra, hogy nem kell félni, ez a normális.
– Megtisztelő, azt hittem, az élet tanított.
– Az élet ilyenre nem tanít. Nem az ő hatásköre. Ahol az élet tanít, ott nincs halál. Ahol halál van, ott az élet néma marad, szótlanul áll, értetlenkedik. A halál tanított meg. Ez az ő hatásköre. Másik tanszék.
– És a remény? A Godot-ra várás?
– Emlékszel?
– Persze, egy rettenet. Ha lett volna kandalló, húsz oldal után berepítem. Túl vontatott.
– De ha az a cél. Hogy érezd, hogy mennyire üres és tétova Istenre várni.
– Éreztem.
– Végigolvastad?
– A feléig.
– Szokásod.
– Te? Végigszenveded?
– Most úgy néz ki, igen.
– Szép!
– Elméláztál.
– Csak mert így beszélgettünk legutóbb is.
– Csak Márai a helyén volt. Meg a gitár. És fázott a lábam. A fal színe kék volt, és te sem fakultál még ennyire. A többi stimmel.
