PAPP ATTILA VERSEI

Évszak emléke nem maradt meg, sem az év, egyedül a pályaudvar gyenge fénnyel csipkézett félhomályában bámészkodó tekinteted, átható és szeretettől fűtött, családtagjaim a képeken háttérszereplők, elmosódó foltok, mintha párás üveg mögött ácsorognának, az elengedés kesernyés íze megszédített, beledőltem karodba, fölléptem a vonatra, be a kusetbe, rendszerint szükségét éreztem látni, emlékezetembe idézni a talpnyi teret, majd leugrottam, röviddel indulás előtt, anyámék noszogatására, a vonat sötétkék monstrumként magasodott fölém, a pályaudvar kupolás mennyezetén esőcseppek csorogtak, villanyt akartál gyújtani, hogy odabent a sötét ne dagadjon köréd, hadd lássunk, vakon tapogatóztál, s kapcsoló helyett valahogy a vészféket sikerült meghúznod, bődületes, sértett hangot hallatott a szerelvény, rohantak a kalauzok, tétován reszkettél, odalent kapkodtam a fejem, anya, apa, mi lesz most, kezdetét vette a heves magyarázkodás, betódultunk a folyosóra, hallgattunk, ellenőriztek, személyi, útlevél, miegyéb, rendben vagyunk, még egyszer ne forduljon elő, ahogy távoztak, ránk ömlött a zsongító megnyugvás, de jó, de jó, mama, hogy nem lett komolyabb következmény.

Ereszkedünk lefelé, tekereg az út, arcodon finom, vékony vonások, megyünk ott, ahol egykor jellemem bábja is lófrált, madár penderedik ki egy háztető alól, éles ívben röppen, habzanak a lombok, az őszbe hajló nyár arcodra írva, a jövő végigcsorog a járdaszegélyen egyre sűrűsödő csendben, rám nézel, fönt tovább cikáznak a madarak, távolban sötétebb zászlók a felhők, esőt jósolsz, számolom a kockaköveket, mellettünk hajlott dombhát, nyakában templommal, kopjafák vonalzóárnyékában kopottas padok, meséled, ide jöttél ki, míg máshová nem szabadott, tartottál a járványtól, ezt a csontpuhító rettegést ne is akarjam ismerni.

Fotó: Takács Márton