Lementem a háziorvoshoz papírért. Csak aludni akartam három napig és lehetőleg minél kevesebb emberrel beszélni. A váróterem függönyébe ragadt legyeket néztem, míg vártam a soromra. Az orvos unottan szorította rám a vérnyomásmérőt, a szokásosnál talán kicsit erősebben. Mormogott valamit, hogy ezt és ezt váltsam ki a patikában. A cetlin számomra megfejthetetlen macskakaparás, majd a gyógyszerész érteni fogja.
Szóval egy nénitabletta lesz. Vissza kellett kérdeznem. Egy nénitabletta! A harmincdarabosat, vagy a tízeset kéri? Legyen a tíz, vontam vállat és kíváncsian vártam, mit kapok. Teljesen átlagos kartondobozka volt, fehér és fikazöld sávokkal. Nenitab Lheta, ez volt a neve. Jól félreértettem, mosolyodtam el. Napi kettőt vegyen be bő folyadékkal, étkezés után, kiáltotta utánam a gyógyszerésznő. Estefelé jutott csak eszembe a tabletta, mikor végre rászántam magam az evésre. Forgattam az ujjaim között, aprócska ciklámen bogyó. Nehéz volt lenyelni és az íze nem egyszerű gyógyszerízre, hanem egy régóta magára hagyott, beporosodott cukorkáéra hasonlított. Elálmosított.
Porszívózajra ébredtem. A konyhában a kávémat kortyolgatva döbbentem rá, nálam porszívóznak. Az nem lehet. Évek óta nem használtam, egyszer elromlott, azóta nem vettem újat. De mégis. Benyitottam a nappaliba. Egy kissé molett, ősz hajú nő kiskosztümben éppen az egyetlen életben maradt fikuszomat rakta arrébb. Szervusz Zsófikám! Jó sokáig aludtál, hallod-e! Az ilyen naplopók meg sem érdemlik a mazsolás kalácsot, amit sütöttem. Nem tértem magamhoz. Vissza kell szaladnom a háziorvoshoz, hogy soha többé ne írjon fel nekem hallucinogéneket. A néni mosolyogva méregetett. Becsuktam a szemem. Aztán kinyitottam. Még mindig ott volt. Ez egy álom, próbáljuk meg még egyszer. Becsuk. Kinyit. Néni. Újra. Becsuk, kinyit. Jesszus, ez közelebb jött! Zsófikám! Mit pislogsz, mint béka a miskolci kocsonyában? Szedd össze magad! Tudom, nem egyszerű azután, hogy az a fiatalember otthagyott téged, de a kedvemért próbáld meg! Na ilyen nincs. Ez a néni nem elég, hogy takarít az otthonomban, de még a Bálintot is tudja. Pedig még senkinek nem mondtam el. Elnézést, de honnan tetszik erről tudni? Megsimította a vállam. Zsófi, ugye tudod, hogy ez nem csak a te hibád? Mi? Hogy nem csak az enyém? Egyáltalán nem az enyém! Semmi közöm ahhoz, hogy ez a fasz amikor azt mondta, túlórázik, valaki mással kefélt az irodájában! Az én hibám lenne, hogy amikor azt mondta, elvesz, meg költözzünk össze, meg szeret, hittem neki? Maga egy komplett idióta! Húzzon innen! Meg amúgy is! Ki hívta ide, hogy jutott be? Nem akartam kiabálni a nénivel. Őszintén. De annyira váratlanul ért az egész jelenség, mint a. Mint a Bálint. Amikor. Elsírtam magam. Ott álltam a szoba közepén, velem szemben a tök idegen néni. Átölelt és dünnyögni kezdett. Öregszaga volt. Régi fényképek meg bútorok szaga. Nincs semmi baj, kicsikém, sírd csak ki magad, Agáta néni tudja, hogyan kell segíteni az ilyen szomorú embereken. Na ezen felröhögtem. Ilyen név, hogy Agáta nem is létezik. Aztán tovább bőgtem, mert még mindig csak hallucinálom az ölelgető nénit és mégis olyan valóságosnak tűnik és jó volt megölelni és jó sírni a vállán.
Valamiért nem akart eltűnni. Még ebédkor is itt volt. És tényleg csinált mazsolás kalácsot és kakaót és előtte húslevest és rántotthúst krumplival. Mintha most éreztem volna először ízeket. Faltam és vigyorogtam Agátára, aki elégedetten bólogatott. Délután le kellett mennem vele a parkba, mindenképpen meg akarta etetni a kacsákat, hogy ne menjenek kárba a kalács morzsái. Este figyelmeztetett. hogy vegyem be a gyógyszert és hamar feküdjek le aludni. Tompán zuhantam az ágyamba és úgy éreztem, megsimogatja a fejemet búcsúzóul.
Másnap is ott volt. Üldögélt egy hintaszéken, amit fogalmam sincs, honnan szerzett és a lyukas zoknijaimat stoppolta. Mi újság, Zsófi? Mit csinál maga még mindig itt? A zoknijaid stoppolom. Nagyon elhanyagoltad ezt mostanában kicsikém. Kérsz kakaót? Jól esett, mellé a kalács, ami friss és foszlós. Bevettem mellé a gyógyszert, amit odakészített. Csak délben jutott eszembe Bálint. De akkor nagyon. Csapkodtam a párnám és bőgtem megint. Jól esett volna egy pohár bor. Vagy esetleg egy egész üveg. Éppen a dugóhúzót kerestem a konyhaszekrényben amikor mellém toppant. Zsófikám, hát mit csinálsz? Nem szabad alkoholt inni a gyógyszeredre! El akarsz nekem ájulni? Az öreg Agáta már nem bírna el téged, te is tudod. Gyere, inkább beszélgessünk egyet. Abbahagytam a hüppögést és elmeséltem neki az egészet. Mintha nem először mondtam volna. Hogy bementem meglepni, meg kis szexisen, meg hogy én lepődtem meg. Meg ők. Ő meg a kolléganője. Aki dagadt volt. Pedig ő nem is szereti a dagadtakat. Hogy szereti a kis mellem. De akkor mégis miért. És vajon mióta. Szemét állat. Az összes. Agáta csak bólogatott és rázta a fejét, néha úgy tűnt, nem az egyetértés, hanem a Parkinson-kór rángatja a fejét ide-oda. Aztán megemberelte magát és egy széles mosollyal azt mondta, nincs mást tenni, mint aludni egyet. Nem kellett biztatnia, iszonyúan kifárasztott a sok beszéd.
Az elkövetkező napokat végiglebegtem. Agáta ébresztett, kakaó, kalács, gyógyszer. Beszélgetés, kacsák, park. Rajtunk kívül nem volt senki, még az a fickó sem, aki hatalmas fekete kabátban rója mindig a köröket és tele van a keze zsömlészacskókkal. Néha csörgött a telefonom, Agáta vette fel, most nem alkalmas, próbálkozzon később kedvesem. Nem nagyon érdekelt, ki keres, csak legyen vége a zajnak. Aztán egy reggel összegyűrt arccal ébresztett. Zsófikám, mi lenne, ha most Agáta néni nélkül mennél levegőzni? Meg ugorj már le legyél olyan aranyos, a patikába, és váltsd ki ezt a gyógyszert. Megtennéd kis drágám? Tompán bólogattam. Megfésült és sokáig integetett utánam az ablakból. A gyógyszerésznő ugyanaz volt. Tíz vagy harmincdarabos lesz? Harminc. Ugyanaz a csomagolás, ugyanaz a ciklámen bogyó. Be is kaptam hármat.
Éppen sakkoztunk otthon, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón. Zsófi, nyisd ki! Én vagyok az! Női hang volt, de nem jutott eszembe, ki lehet. Erősen dörzsöltem a halántékom. Annyira ismerős és mégsem tudom. Zsófikám te jössz! Siess, mielőtt mattot adok! Nem is hallotta a dörömbölést. Biztos süket egy kicsit. Szegény. Tompán csillogó szemmel kacarászott, mikor mattot adott nekem. Egy este arra ébredtem, hogy telefonál. Nem, nem tud bejönni dolgozni. Egy hónapig még biztos. Súlyos, nagyon súlyos. Hát igen, erre valók a nagymamák. Mikor letette gyorsan becsuktam a szemem. De bent ott zakatolt a kérdés. Nagymamák? Nekem nincsen olyanom. Meghaltak mindketten, mikor kicsi voltam. Nem is ismertem őket. De az is holt biztos, hogy egyiket sem hívták Agátának.
Reggeli után el akartam menni venni egy új nadrágot, mert kicsit szűknek éreztem a rózsaszín melegítőt. Agáta nem örült neki, erősködött, hogy mára pedig remek programot talált ki, igazán jól fogunk szórakozni mi ketten. Nem volt hozzá kedvem, egyedül akartam lenni. Rosszul lett, köhögött és azt hörögte, sürgősen hozzak neki egy inhalálót a patikából. Anyám is asztmás, tudtam mi a dolgom. Órákig álltam sorba, óriási influenzajárvány tombolhatott. Mindenki az én dobozkáimhoz hasonló gyógyszerrel távozott, úgy tűnt, elégedetten. Mikor végre sorra kerültem, közölte a patikusnő, hogy náluk elfogyott, ami nekem kell, legyek szíves átfáradni egy másik gyógyszertárba. Mint aki a saját életéért fut, úgy loholtam a másikba, közben elképzeltem, ahogy Agáta a legutóbbi nyaraláson vett perzsaszőnyegen megfullad. Lihegve érkeztem meg a lakásomba. Még élt. Jól van, drága? Nem az igazi, de megmentettél kicsi Zsófikám! Köszönöm szépen! Észrevettem, hogy elöl hiányzik egy foga. Mindenképpen meg akarta hálálni, hogy segítettem rajta és rántott csirkecombot sütött a kedvemért. Miközben a húst szopogattuk le a zsíros csontokról, elmesélte, hogy ő bizony kicsikorában mindig elrágta az apró csontocskákat is, olyan erősek voltak a fogai. Bezzeg ma, ma már örül, ha a húst el tudja nyammogni. Ki maga, Agáta? A kérdés annyira meglepte, hogy hirtelenjében félrenyelt. Hosszan krahácsolt és köhögött, én közben Bálintra gondoltam. Hogy sosem szerettem igazán. Idióta vicceket mesélt és nem érdekelte, nevetek-e rajtuk. Meg mindig túrta az orrát, amikor azt hitte, nem látja senki. Ekkora szerencsétlent. Agáta néni elterült a perzsaszőnyegen.
Fotó: Takács Márton
