Az ördögnek harangozol, mondja mama és lefogja a lábát. Észre sem vette, hogy megint lógázza. Nézi a kicsi padokban a hatalmas felnőtteket. Olyanok, mint a vájdlingból kidagadó kalácstészta. Lehet, hogy máris beszorultak, ülnek gyanútlanul, aztán majd mise végén nem bírnak hazamenni.
Mama mesélte, hogy a kápolna régen iskola volt. Itt ült gyerekkorában, akkor még nem volt sekrestyeszagú, kanalas orvosság-szagú. Iderakta a tintatartóját ebbe a kerek lyukba a pad sarkán. Végighúzza a lyuk szélén az ujját, mama lerántja a padról a kezét. Nézi a szentképet a nyitott imakönyvben. Jézus hálóingének elején világító, véres óriáspók kapaszkodik. Jézus a pókra mutat, kinéz a képből, mintha azt mondaná, vedd le.
Mária Magdolna orráról lepattant a festék. A Jóisten most nagyon szomorú, mondta tegnap mama, és visszaállította a szobrokat a házioltárra. Pedig ő keresztre feszítést játszott velük, nem királylányosat. Azt sem szabad, felelte mama, és az izzadtságot törölgette a szúrós fekete fejkendője alól. Itt a helyük a hátsó szobában a virágok között. Jézus nyakában a legszebb, a csillogós rózsafüzér, Máriáé világít a sötétben, Mária Magdolnáé egyszerű piros. Egyikkel sem szabad játszani.
Kálmán atya kijön az oltár elé prédikálni. Összeérő szemöldöke van, előrebökő fehér szálak állnak ki belőle. Az orrából, a füléből is fehér szőr áll ki. Haragszik azokra, akiket csak az éjféli misén lát. Azokra, akik Dzsennifernek kereszteltetik a gyereküket, pedig olyan szent nincs. Azokra, akik esküvő nélkül összeállnak, mint a zsírtalan mácsik. Ezt a sok haragot a hívekre önti. Rá is. Bűntudatot érez, pedig arról nem esik szó, amit ő tett, láblógázás, Mária Magdolna.
Kálmán atya előre-hátra hintázik a talpán, miközben énekelve beszél. Lassan kezdi, mély hangon, ne imádjatok idegen isteneket, a végén pedig felszalad a hangja, mintha a pokolból a mennyországba tartana, csak az egy igaz Istent imádjátok.
Tegnap a házioltártól az erdőig futott. Át a kukoricáson. Megnézi az alkarján a kukoricalevél vágásnyomait. Misi és Ádám ott álltak a három fánál, őt várták. Találja ki, mit játsszanak, ne kalózosat, azt már játszottak előző nap. Jó. A középső fa legyen a Fakopáncsistené. Készítettek neki egy mozaikot virágos cserepekből, amiket a gödörnél találtak a kidobott hűtő meg a rozsdás lavór mellett. Jobbra a Mókusisten oltára csigaházakból. Balra az Őzisten fája, bepöttyözték kutyatejlével a törzsét.
Kálmán atya feje fölé emelkedik az ostya, mint a telihold. Mama hangosan suttogja vele a szöveget. Megrángatná, ha merné, ne sustorogjon, ezek a pap mondatai.
Ül a padban és arra gondol, ha vége lesz a nyárnak és hazautazik, egy darabig használja még az itteni szavakat, vájdling, bűn, rózsafüzér. Apa megint azt mondja majd, mint tavaly, ez nem az én lányom, ez a tömjénfüstszagú porcelánbaba. Viccel, de közben haragszik is valamiért.
Vége a misének, kiürül a szentély. Ahogy az ének elhalkul, Kálmán atya hangja hallatszik a sekrestyéből, fémes koppanás, csörömpölés.
Belép. Kálmán atya már csak a földig érő fehér inget viseli. A díszes miseruhát egy széles fiókba hajtogatja, alatta sorakozik a többi, lila, zöld, piros, jó lenne megtapogatni az aranyszínű hímzést, persze nem szabad. Jobb oldalt kidudorodik valami gömbölyű az egyik díszruha alatt. Kálmán atya észreveszi őt, rácsapja az ajtót a fiókokra, aláírja a misenaplót.
Nekitámaszkodik a csukott fióksornak, aztán előfordult-e, hogy egy fiú játékra hívott, kérdezi. Neki Misi és Ádám jár az eszében, meg az erdei oltárok. Igen, két fiúval szoktam játszani, mondja. Úgy, szóval hárman játszadoztok, mormogja Kálmán atya és összehúzza a szemöldökét. Suhog a fehér ing, olyan, mint Jézusé a szentképen. Kálmán atya arca egészen közel van az övéhez. Ha még közelebb hajol, átdöfi a meredező fehér szőrszálakkal, gondolja. Bevág a napfény a sekrestyeablakon, Kálmán atya vöröses arcára tűz. Világító óriáspók. Vérpók.
Kirohan. Mama elkapja a karját, de kitépi magát. Nem szabad hazaszaladni egyedül, mindegy. A kert végéig fut, lekuporodik az almafa alá. A kupac mellé, ahova mamáék a hamut hordják ki a sparheltből.
Fotó: Takács Márton
