Letusoltam, parfümöt hintettem a csuklómra, majd elcsentem egy farmersortot meg egy laza felsőt a húgom szekrényéből. Miután Zsófi felcsengetett, az összes bort megittuk az üvegek aljáról, és taxit hívtunk, hogy eljussunk az Alle Farben koncertre. A két chardonnay-irsai-cserszegi koktél ellenére józan maradtam, de elhatároztam, hogy a buli alatt feljebb tornázom a véralkoholszintem a spicces állapot és a borgőzös imbolygás közti arany peremvonalra.
Nagyközönség helyett kisebb-nagyobb csoportok lézengtek csak a teremben, a tánctér üresen tátongott.
– Iszunk még valamit? – kérdezte Zsófi, amikor már a zene ütemére ugráltam.
Magukkal sodortak a fények, de Zsófi megragadta a felkarom, és az italpult felé húzott, így rendeltünk két rozéfröccsöt, negyedóra múlva újra ittunk, újabb és újabb köröket rendeltünk, végül számon sem tudtam tartani, hány pohár vizezett bort hörpintettünk fel.
A buli lassan beindult, a küzdőtér megtelt, és én már eléggé szédelegtem. Percről-percre felszabadultabbá váltam, összefolyt tér és idő, az éjszaka pedig félrebillent. Nem érdekelt senki és semmi, tengernyi időm van, csupa lehetőség az élet.
Az sem húzott fel, hogy lökdösnek, a hátamba könyökölnek, sör fröccsen a nyakamba, ingott-remegett a világ, és nagyszerűnek tűnt a patetikus zűrzavar. Ahogy magukba vontak a Bad Ideas dallamai, már a ragacsos padlót, a torkokból felszakadó sikolyokat sem bántam. Zsófi nyaka körül cédrusos illat lengedezett. Az alkohol tovább dúlt az ereimben, olykor szabadesésben, máskor száguldásban volt részem. Fittyet hánytam az ízléses mértéktartásra, Zsófi keze gyakran csúszott végig a pólóm alatt a bordáimon. Biztos voltam benne, hogy nem lát minket senki, hiszen láthatatlan szellemek vagyunk a testek alkotta homogén tömeg közepén.
Meglöktek hátulról, előrebuktam, és egy apró roppanást érzékeltem a bokámban. Felsikkantottam, de a hangom a dübörgésbe veszett. A térdek-combok között kuporogtam, a lábszáramat szorongattam, fájdalom markolt az emlékezetembe.
Esőcseppek kopognak a tornacsarnok ablakán. A terem neonzöld gumiburkolatán kínai tornacipők talpa csikorog, a fiúk rövidnadrágban, a lányok sötétkék tornadresszben feszítenek. Izzadtságszag csípi a szemem, a kocogástól hasogat a bokám, a háziorvosunk szerint gyengék a szalagjaim, túl gyorsan nőttem. Szúr az oldalam, mégsem állhatok meg, Laci bácsi a bokámon túl az asztmámmal sem foglalkozik. Szerinte egy ilyen izmos lábú kislánynak bírnia kell a bemelegítést. Bátorításul gyakran mér végig tetőtől talpig, a tornadressz így hétről-hétre szűkül rajtam, különösen a kulcscsontom környékén. Testnevelés óra után, míg a többiek öltöznek, nem szívesen maradok Laci bácsival a szertárban, mindig hiába bizonygatom, hogy Kriszti néni nem örül, ha elkések földrajzról. Rossz vége lesz, ha nem állok meg. A szemem előtt apró, fehér csillagok keringenek, felrobbannak, és hullanak lefelé a semmibe. A combomra támaszkodva igyekszem levegőhöz jutni.
Sípszó, Laci bácsi szögletes bajsza alól morogva parancsol le a pályáról.
– Füzesi, ide!
A bordásfalnál a fenekemre csap, és ahogy elszédülök, a gumiborítás miatt a fejem koppanás nélkül éri a padlót.
Stroboszkópfény. A fájdalom ahogy rám tört, úgy meg is szűnt a lábamban.
Tapostuk már a hajnalt, amikor belefáradtunk Zsófival a lármába, így kimenekültünk a hidegre. Ő elnyúlt az Akváriumlépcsőjén, én meg egy virágláda peremére dobtam magam. Közölte, hogy a végén még felfázom, de nem foglalkoztam vele, arra koncentráltam, hogy hallgassak a bokámról, hallgassak Laci bácsiról.
Előhalásztam a kilapult cigisdobozomat, rágyújtottam. Tompa volt a hallásom, a füst hűvösen áramlott le a torkomon.
– Adsz egy szálat? – kérdezte Zsófi.
– Dehát nem is dohányzol.
Zsófi sürgetett, noha mindig fintorog, amikor pöfékelek. Az öngyújtómat kattintgatta, nem állt jól a kezében a cigi. Rosszul fogta, hiába mutattam meg, hogy csinálja. Amint felizzott a parázs, köhögés rázta meg a vállát, sűrű füst tódult az orrlyukaiból, de kitartóan slukkolgatott tovább.
Felszálltunk az utolsó éjszakai járatra, alig vártam, hogy Újpalotára érjünk.
A lift koszos tükréhez préseltem Zsófit, ő meg a derekam köré fonta a lábát. Felértünk a kilencedikre. Meglepett, hogy elsőre ki tudtam nyitni a bejárati ajtót. A folyosón tántorogva megszabadultunk a kabátunktól, nem vesztegettük az időnket, hogy bármelyiket felakasszuk, inkább a szobámba támolyogtunk. Kigomboltam Zsófi blúzát, és az ágyra löktem.
– Várj – mondta. – Megrándult a térdem.– Nem érdekel – mondtam, miközben szétpattintottam a melltartója kapcsát.
Fotó: Takács Márton
