Elvakít a reptér villogása, óriás cipők futnak el kopogva ezer irányba. Görcsösen fogom a szoknyádat, ahogy megyünk kifelé a négy teletömött bőröndért. Én a piros vakondos bőröndömet várom, ezüstös csattal lehet becsukni. Teleragasztottam az unokatesómtól örökölt matricákkal és beleraktam minden fontosat: színező, ceruzák, kékkabátos nyuszi. Amikor leemelem a szalagról, kinyílik, és kiszóródik a sok matrica és papírfecni. Mérges leszel, leszidsz, minek hoztam el ennyi szemetet, és a kukába dobod a kincseimet. Könnyekkel küszködve nézem hogyan köröz a fekete kígyó egy zöld bőrönddel, nem jött érte senki, nagyon szomorú lehet ő is. Biztos késni fog az öregember, mondod, és csodálkozom, hogyhogy nem szereted, ha hozzá mentél feleségül. Amint elindulunk kifelé, nézem, ahogy nyílik és csukódik az ajtó, bújócskáznak az emberek. Meglátom Nagyapa ősz haját, és már rohanok is felé, de pont bezáródik előttem az üvegajtó. Elsötétül a világ, homályosak lesznek a neonfények, tompulnak a zajok, nagyon fáj a fogam. Hiányzik Anyukám.
Nem maradunk Varsóban, rögtön megyünk a telekre. Lefekszem a kispolski hátsó ülésén, befogom a fülem, hogy ne halljam, hogyan veszekedsz Nagyapával, felhúzom a lábam és bámulok kifelé. Összemosódnak az elsuhanó fák lombjai, mind futó állatokká válnak, én is futok velük messzire, zökken a zerge, csapdossa szárnyát a sas, repülök a magasba, dübörög az elefánt félálmomban, mint Nagyapa dörgő hangja. Megállunk uzsonnázni, nejlonzacskóban feldarabolt paprika, szalvétában rántott húsos szendvics, még meleg, nem is tudom akkorára nyitni a szám, mint ez a mócsingos húsdarab. Annyira jó idő van, hogy egy felhő sincs az égen, Nagyapa megígéri, hogy annyi gombóc fagyit kapok, ahány felhőt meglátok. Délutánra beborul, és boldogan számolok ötvenhárom felhőt.
Behajt az autó a földúton, sokáig zötyögünk majd leállunk az ismerős tégla házikónál. Benőtte a gaz a vaskaput, nyikorogva köszön, mikor Nagyapa erővel betolja, hogy beálljon a kocsival a fabudi mellé. Ahogy kinyitja az ajtót, poshadt szag árad ki a ház szájából. Belépek, a csempék repedéseit nézegetem a kandalló előtt. Te közben gyors léptekkel méred fel a birtokot, olyan vagy, mint egy szoknyás Döbrögi, nézed mennyi eper nőtt, duzzadnak-e az egresek a bokrokon, mennyire gazosak a hagymaágyasok. A patakig leér a telek, sosem érek a végére, mert közben mindig valamilyen bogár rám akar mászni, és futok is vissza a házhoz.
A szomszédasszony már a kapuban áll, mekkorára nőttem és milyen vézna vagyok, mondja, és hív, menjek vele tehenet fejni. Megfogja a kezem, és átvisz hetedhét országon át tartó birtokára, ahol a szénával teli pajta is az egekig ér, és illata összekeveredik a száradó dohánylevél illatával. Útközben elmeséli, hogy Kasia titokban összeházasodott Jacekkal és már útban van a baba, és hogy Gosia elszökött otthonról, az öreg Stasio pedig emiatt felkötötte magát, és amúgy hogy van apám, a magyar rokonok és a varsóiak, egytől egyig név szerint mondjak el mindent. Közben eszembe jut a meleg, habos tej íze, felfordul a gyomrom, menekülnék vissza, de már ott állunk az istálló félhomályában. Az ajtóhoz bújok, hogy el tudjak menekülni, ha rám támadna a tehén. Nem támad, mozdulatlanul tűri, ahogy a fém vödörbe spriccelik a tejét. A szomszédasszony merít egy koszos műanyag pohárból, és fogatlan mosolyával biztat, hogy igyam csak, friss, még meleg. Kifutok, vissza a házikó irányába, utánam a falusi kutyák vad ugatása, tudom, hogy most fogok meghalni, azonnal elkapnak és széttépnek, de végre megtalálom a veteményes végében puha, nagy tested. Büszkén mutogatod a paradicsomokat a kosárban és meg sem hallgatsz, hogy mennyire félek, és hogy majdnem halálra marcangoltak a kutyák. „Ne legyél kis nyámnyila városi egérke” –, azt kívánom, bárcsak széttéptek volna, akkor talán szeretnél.
Leültetsz a pici konyhában egy rozoga székre, körben a falra akasztott barna kerámiatányérok összevont szemöldökkel néznek rám. Megkérdezed, hogy éhes vagyok-e, megjegyzed, látszik, hogy otthon sosem kapok enni, de te majd rendbe teszel. Nem vagyok éhes, válaszolom, hisz te is tudod, hogy az előbb uzsonnáztam, de már csomagolod is ki a zacskókat, és tolod elém a roskadásig pakolt tálakat. Kérdezed, hogy kérek-e kolbászt, főtt tojást, sonkát, sajtot, szalámit, mondom, hogy nem, és nem, és nem, és nem, és nem, de te rakod tovább a tányérom, akkora már, mint a király lakomáján a főtál. Egy idő után megszólalok, hogy szomjas vagyok, kapok egy meleg, édes kompótot, olyan, mint a méreg, vizet itt nem szabad inni. Haza akarok menni.
Csúnya ünnepi ruhát húzol ki a dohos szekrény aljából, nem az enyém, valamelyik falusi rokontól örökölhettem. Nem akarom felvenni, de rám erőszakolod, „így szebb leszel kisbéka, kár, hogy anyádra ütöttél”, mondod, és kituszkolsz az ajtón. Megyünk a fogatlan rokonokhoz. Míg te is elkészülsz, bemászok a málnabokrok közé, és a málnákkal bújócskázom. A szúrós szárak beleakadnak a ruhámba, a levelek alatt keresem a sötétpiros bogyókat. Megfogok egy szemet, ahogy húzom lefelé, kifolyik a kezemre a piros lé, és visszacsapódik az ág, felsérti a kezemet. Lerogyok a bokor tövéhez, és figyelem, ahogy el fog málnavérezni a kezem. Odajössz, leszidsz, hogy most összekoszoltam a ruhámat. Lemosod a kerti csapnál a kezem, de szedsz nekem gyorsan egy pár szemet az útra, és kacsintva a számba nyomod, majd ráordítasz nagyapámra, miért nem indul már, el fogunk késni.
Útközben megkapom a beígért fagyit, ötvenhárom helyett csak két gombócot, vanília és eper, más nincs is. Furcsa az íze. Rögtön elolvad a melegben. Ünnepi készültségben vár a sok rokon, minket, nagyvárosiakat. A házak vakolatlanul állnak, csillog a bádogtető a napon, botladozok a félkész betonfeljárón. A tisztaszobában leültetnek a kanapéra, nyikorog, ha megmozdulok, kapok narancsízű buborékos italt, utálom a buborékosat, beleszáll az orromba. Jön még sok sütemény, citromos tea, csilingelnek a kanalak a zöld kávéscsészékben, érzem a zaccos kávé savanyú szagát. Ütögeted a hátam, hogy üljek már egyenesen. Előkerülnek a vudkis poharak – sosem értettem mi az a vudka –, egyre hangosabb mindenki, elküldenek játszani idegen gyerekekkel, nem is értem mit beszélnek, a koszos udvaron a tyúkok között rohangálnak. Szívecskéket rajzolok fehér, masnis cipőmmel a porba, elképzelem, ahogy megjelenik hintóján a királyfi és kimenekít innen. Nem akarok itt lenni.
Elkezd csikarni a hasam, feljön a fagyi rossz emléke, szólok neked, de csak azt kapom vissza, hogy ne legyek finnyás, értékeljem, mennyi mindennel készültek nekünk. Nem bírom tovább, a szőnyegre hányok. Megrökönyödsz, miért nem szóltam, hogy lehet ilyet, ott a vécé, a rokonok szabadkoznak, hogy friss volt a túró és a tojás is. Betuszkolsz a fürdőszobába, csatornaszag van, érzem, hogy mindjárt előmásznak a vécészörnyek, még rosszabbul leszek, te csak szidsz tovább. Nem bírok állni, lefektetnek a szobába, de mikor a tiszta fehér dunyhát is összehányom, úgy nézel rám, hogy a föld alá akarok süllyedni, a vakondok és giliszták közé.
Napokig hányok, nem marad meg bennem a víz sem, még jobban lefogyok. Eleinte mérges vagy, most elrontottam az egész programot, mondod, de az ötödik hányásnál már megijedsz, beviszel a helyi orvoshoz, szalmonella, mondja a szemüveges bácsi, szigorú diéta. Nagyon rossz itt betegnek lenni, hiányzik anyukám meleg keze, ahogy gyógysimit ad. Rettegek attól, hogy éjjel is ki kelljen mennem a vécére. Tátong a sötét luk a fabudiban, és tudom, hiába fogom be az orrom, és hiába nem veszek levegőt, most örökre el fog nyelni.
Egy hét után már kicsit jobban vagyok, fel tudok kelni, és kezdek éhes is lenni. Nagyon megörülsz és megkérdezed, mit kívánnék. Megcsinálsz nekem bármit. „Palacsinta” – mondom magyarul, amit persze nem értesz. A palacsinta a kedvencem, de nem tudom, hogy mondják lengyelül, úgyhogy csak ismételgetem, palacsinta, palacsinta, palacsinta. Mindent odahozol az ágyamhoz, amit otthon találni, aztán már a szomszédasszony is előkotorja a kamra mélyéről a kompótokat, süteményeket, kolbászokat, cukorkákat. Táncot járnak előttem a finomságok, forognak, ugrálnak, bukfenceznek, én vagyok a cirkuszban az egyetlen néző. Bentről hallom az öreg kapu folyamatos nyikorgását, jön mindenki a faluból felpakolva, de én csak rázom a fejem, palacsinta, palacsinta, palacsinta. Nincs telefon, nem tudom megkérdezni Apát, hogy kell itt mondani azt, hogy palacsinta. Mérges vagyok. Miért nem jöttek velem, miért hagytak egyedül? Te meg csak zsörtölődsz, hogy Anyám úgy elkényeztetett, hogy nekem semmi nem jó, legyek már hálás, mennyi mindent hoztak a szomszédok. Két nap után megérkezik Apa húga, ő is Magyarországon tanult, és végre lefordítja nekik a palacsintát lengyelre. Megkönnyebbülve adják tovább egyik házról a másikra, hát csak „naleśniki”-t kér ez a gyerek. Meg is indulnak a kisház felé sorban a palacsinta kukacok, vonatozik a finom tészta. De sajnos, a naleśniki, amit adtak, egyáltalán nem olyan, mint a palacsinta, tele van krumplival és tocsog az olajban.
A hazautazás előtti utolsó napon elsötétül az ég, a patakban fürdünk, befőttesüvegbe gyűjtöm a háziállatkának szánt élő kagylókat, anyukám úgysem enged semmilyen háziállatot, hátha a kagylót igen, úgysem kell sétáltatni. Mire felfutok a házhoz, a süvítő szél már csavargatja a fákat, mi bentről féljük a hatalmas villámokat. Dübörög a vihar, hangosan ütköznek az esőcseppek az üvegekhez, odaállok az ablakhoz, és nézem, hogyan folynak versenyt egyre gyorsabban a vízcseppek. Kiválasztom a legszebbet, hajrázok neki, velem kiabál az összes versenyből kiesett esőcsepp. Pont elrántasz az ablaktól, amikor nagyot zendül a ház, a régi villámhárítóba csap a villám, és érzem a rezgést a testemben is. „Meg akarsz halni?” – ordítasz rám. „Miért akarsz nekem fájdalmat okozni, hiszen annyira vigyáztam rád!” – megijedek, nem is értem miről beszélsz, mert csak a zöldségeiddel foglalkoztál. Dühömben berohanok a szobába, kiöntöm a kagylókat a földre, és rájuk taposok. Csikorognak a kagylódarabok a cipőm alatt, kicsúszik a talpam alól, ami maradt a nyálkás állatokból. Dicsőségteljesen visszamegyek a nappaliba, közben kigyulladt a szomszéd fa, feketén ég a törzse, nézzük, hogyan perzselődnek le a levelek.
Hazafelé a repülőn rájövök, hogy új testrészem van, egy titkos tündérrész, a tejfogam mögött nő recésedve, pont ahol beütöttem az üvegbe. Nem mondom el senkinek. Varázsereje van. Nézem, ahogy nyílik és csukódik az üvegajtó, amíg a kis piros bőröndömre várunk, amibe a ruhák alá eldugtam a befőttesüveget a halott kagylókkal és a patakvízzel. Egyre gyorsabban dobog a szívem, ahogy figyelem az arcokat. Meglátom Anyáékat, lehajtom a fejem, nem nézek rájuk, csak görcsösen kapaszkodom a hosszú szoknyádba. Nem akarlak látni többet, de nekik sem fogom soha megbocsájtani, hogy egy hónapig egyedül hagytak. Különben sem tudok már magyarul.
Fotó: Takács Márton
