Van itt mindenből egy kicsi – Doors, Rolling Stones, Vaccines, Arctic Monkeys, Jack White, Black Keys és még sorolhatnánk. Ezek a srácok csak lekamuzzák a példaképeiket – hallhatjuk több helyről, ha feljön a szó a zenekarról. Pedig ez tévedés. Ezek a srácok sokféle zenét hallgatnak, és az őket ért hatásokat gyúrják össze egy olyan egésszé, amellyel akkora sikereket érnek el, amit kevés magyar zenekar tudhat magáénak, főleg ilyen rövid idő alatt. Igen, menő a vintage, és menő az Ivan & The Parazol második nagylemeze, a Mode Bizarre is.
Ellenérzéseket vált ki belőlem a francia cím, ami magyarul furcsa divatot jelent, mert nem nagyon illik a zenekarhoz, és kissé kirívóságtól bűzlik. Érthető, hogy azért ilyen össze-vissza a borító, mert a lemez címében is benne van a „bizarr” szó, de ez sem lett egy remekmű. Végül is a tizen- és huszonéves instragramozó csajoknak biztosan imponál, de mi inkább foglalkozzunk most azzal, mi van belül.
Színtiszta, lélekkel és energiával teli rock n’ roll. Az az életérzés, amit már az előző lemez is hordozott, de mostanra még egyértelműbbé vált az üzenet. A producer Takács Zoltán (HS7, Soerii & Poolek) volt.
Nézzük az idei Sziget himnuszát, a Together-t. Barátságos dalocska, könnyed és táncolható, a hangulatvideóval nagyon jó párost alkot. Nagyjából ennyi – vannak a lemezen azért ennél jobb dalok is.
Bár a Sziget videójához passzol a Together, de ha igazi himnikusságot keresünk, azt a Don’t Wanna Die-ban találjuk meg. Visszafogott tempója a robosztus gitárral és Vitáris Úr dzsimmoriszonkodásával különleges hangulatot ad a számnak, ez a lemez egyik leginkább lélekkel teli dala.
A legeknél említsük meg a legrövidebb és az egyben leg-rock n’ rollabbat is. Baby Blue-val 1 perc 49 másodpercig kacérkodik a frontember – gondolom azért, mert mag akarja dönteni koncert után. Menyecske legyen a talpán az, aki nem folyik szét attól, ha egy ilyen szám után rákacsint az énekes. Arról ne is beszéljünk, hogy bármelyik menő pláza reklámzenéjeként elmenne ez a dal.
Kilenc, három percnél rövidebb, (kivéve a Don’t Wanna Die, ami 3:03) pörgős dal után jön a levezetés. Egy öngyújtólóbálós Love is Like, egy sötét hangulatú, Szeder-Szabó Krisztinával közösen felvett Room 54 és a zárlat, a mezítlábas, „I love the USA”-hangulatú I Got A Feeling That I’m Underneath. Ezek közül nálam a Room 54 a nyerő, ami szinusz függvényként halad a visszafogottság és a hangos kitörés között, majd egy nagy zúzda után fület simogató harmóniákkal halkul el.
Harmincöt percben meséli el a Mode Bizarre, hogy ezek a magyar srácok egy nem csak magyar piacra való, egyszerre modern és hagyományos formáknak is megfelelő, hamisíthatatlan hangulatú zenét csinálnak. Bizony, menő a vintage; hosszú haj, fejpántok, hivalkodó fellépő ruhák, tomboló hormonok, gitárok – ezek azok a dolgok, amiket sohasem fogunk megunni.
