分離
(leválás)
“Hozott Isten, öregem,
hozott Isten.”
(Márai Sándor)
Őszi hűvös fényben
hajnalodnak a fatörzsek,
és az élénksárga halotti pagoda.
Nedves cserepek tükrözik a felhőket
más távolabbiaknak.
Macskakövek közt miniatűr
csermelyek.
Szemközt a fényes teremben megszül anyám,
és rám hagyja gyanakvásait.
A bőrfelszínről leválnak
a meghittség sárkányszárnyai.
A park sétányain ázott levelek.
חֵרֶם
(halászháló, kiközösítés, megsemmisítés)
A horizont lépcsőin
vöröslő fáklyafényben
ökörnyálnak tűnik
cellám szerkezete.
Hozzádörgölöm pikkelyeimet –
haltestemről leválnak a láncing forgácsai.
Mire a vén halász pipájából felszállnak a csillagok,
nyugtalan kapkodásommal
meghántom magam.
Meztelen puhasággal simulok
a háló
bogkristályához.
Füstkarikái közül felém fordítja tekintetét az öreg
és elégede
tten adja át csontozókését.
Mantrazaj
Földből préselt lobbanással mutatják
a növekedés irányát a fenyvesek.
A köd nem elrejteni próbál,
a hegy erejét emeli ki.
A szél súlytalan levegője hajtja meg
az ima malmát és nyikorgása
betölti a völgyet.
Felajánlásra
A tiltott aranymarhák szarvai
a lemenő Nap fáradt Isten-hátát vakargatják.
A vén pap rekedt sanctusára felhajtom a bárány vérét.
Atyám,
elvetélt kudarcom rémes sikere a villogó glória.
