(Brenzovics Marianna emlékére)
Nem mindig úgy képzelem el magam, hogy a halál felől nézem a dolgokat. Szeretek élni, élni jó. Jónak kell lennie! Anyám azt mondta régen, a szavaknak teremtőerejük van, ezért nem mindegy, hogy mit mondasz, mit gondolsz, mit üzensz. Én jót akartam. Minden szavam szép. Szépnek kell lennie. Reggelente, mielőtt felébredek, meditálok, arra gondolok, hogy élni jó. Egy jó világot gondolok ki magamnak és mindenkinek, ott mindenki mosolyog, szeretik egymást az emberek, senki sem beteg vagy mérges, nincs háború, nincs szomorúság, öregen halnak meg az emberek, ahogy kell, amikor kell, amikor épp itt az ideje.
Anyám semmit sem tudott a szavakról. Nincs teremtőereje. Anyám néma, nem beszél. Ha hívott, hangja madárszerű volt: félig sikoly, félig ének.
Reggelente arra gondolok, hogy nem az van, ami van, hanem ami szép lehetett volna még. Nem megy el a házvezetőnőm, nem így megy el, hanem visszajön. A Pánsípos Ember pedig nem isten, nem is ember, nem várom vissza, nem hiányzik, nem létezik, el sem képzelem, nincs rá szükségem, mert van anyám, apám, gyerekkorom, sok emlékem, normális jövőm.
A Pánsípos Ember egy bácsi, nem erdőben lakik, hanem ebben a városban, itt valahol, egész közel, igazából nem is ismerem, nekem is csak mesélték, hogy itt van valahol. Hús-vér ember, nincs benne semmi különös. Végigélt egy forradalmat, két háborút és hatvanvalahány évig tartó hűséges házasságot. Életének legreménytelenebb pillanataiban kétségbeesve imádkozott a Mindenhatóhoz, engedje meg az Isten, hogy éljen még, ő még élni akar. Az egyik háborúban semmi sem történik vele, kisbaba, egyéves, szopik még, nem éhezik, az anyja vigyáz rá, takargatja, táplálja. A másik háborút végigimádkozza, folyton fohászkodik Istenhez, hogy túlélhesse az egészet, nem akar meghalni. Túléli. Sőt, nem kell harcolnia sem, mert félszemű, még gyerekkorában véletlenül kilőtte egy zsidómeggy-puska eltévedt tölténye a bal szemét. A bácsi a fél szemének köszönheti, hogy nem kell harcolnia, meghallgatta a Mindenható, túlélte a második háborút is. Ilyen véletlenek vannak.
Még mindig él. És él a házvezetőnőm is, nem halt meg, még élhetne, már nagyon öreg, de még mindig él. Mindjárt összefutnak a bácsival valahol az utcán, valahol az időben.
Vagy egy boltban, vagy a villamoson, mindegy hol, egy normális világban, egy átlagos helyen, például Magyarországon, Budapesten, a Móricz Zsigmond körtéren. A bácsi boltban volt épp, paprikás krumplit főz ebédre, elfelejtette, hogy nincsen otthon törött paprika, ezért leszalad a boltba. Nem szalad. Sántít. Fogja a botját, húzza a bal lábát, az egész bal oldala rossz állapotban van, gyerekkora óta félszemű, hiányzik a bal szeme, elsatnyult a bácsi egész bal oldala. Lebotorkál a boltba, és aztán ott, vagy hazafelé majd a parkon át sétálva, összetalálkozik a házvezetőnőmmel.
A házvezetőnőm épp elszaladt a piacra, és hazafelé menet belebotlik a bácsiba. És köszöntik egymást. Megörülnek egymásnak, barátok. Nem találkoztak már vagy száz éve.
– Nahát, Rezső! De jó, hogy látom!
– Kézcsókom, Erzsike!
– Hogy van, mondja már! Nagyon rég találkoztunk. Legalább van már vagy fél éve. Legalább, hogy nyár óta nem.
– Dehogynem! Nem emlékszik, Erzsike? Múlt hónapban, októberben, a temetőben… Emlékszik, ugye?
– Ja, persze, tényleg! Hogy lehetek ilyen feledékeny! Persze, hogy találkoztunk, csak valahogy olyan távolabbinak tűnt. Jaj, hagyja már Rezső, olyan fura vagyok mostanában, néha összekeverem a dolgokat. Na de meséljen! Hogy van mindig?
– Megvagyok, köszönöm. Ahogy lehetek.
– Lába? Jól van? Nem fáj?
– Hát fáj, fáj, az mindig fáj, de hát 84 éves láb, mi más dolga lehet, minthogy fájjon.
Ezen elkacarásznak néhány percig. Erzsike elmeséli, hogy neki meg a válla fáj. Alig tudja felemelni a kezét, de azért erőlteti, nem hagyja el magát. Múltkor például meghozták a tűzifát, de olyan bazi nagy rönköket, hogy azzal nem lehetett mit csinálni, muszáj volt felaprítani. Fogta Erzsi a baltát, felaprította a fát, igaz, hogy a vége az lett, hogy olyan lassan haladt, hogy ráesteledett, a tetejébe meg annyira begyulladt a válla, hogy ki kellett hívni a mentőt, kórház meg minden. Aztán benn az orvosok kiderítették, hogy szilánkosra kopott a porc a vállában.
– Azt azért nem mertem megmondani az orvosnak, hogy fát vágtam. Biztos leszidtak volna érte, vagy el se hitték volna, azt hitték volna, meghibbant az öregasszony. Ki az a bolond, aki annyi fát vág, hogy szilánkosra zúzza az izéket, a porcokat a vállában, nem? Nem gondolja, Rezső?
– Erzsike, ne mondjon ilyeneket! Maga nem öregasszony!
– Hát mi? Mi vagyok maga szerint, Rezső?
– Hát az én Erzsikém. A legjobb barátom.
– Maga nagyon kedves, Rezső.
Egymásra mosolyognak. Egymásba karolnak. Csendben sétálnak. Mindkettőjüknek ugyanaz jut eszébe. Egy hatvan évvel korábbi emlék. Egy szerelmes éjszaka emléke, előtte is és utána is hűséges barátok voltak, csak azon az egy éjszakán árulták el egymást. Egyetlen szerelmes éjszaka. De túlélte a szerelmet is a barátság, nem változott közöttük semmi. Annyi csak, hogy azóta magázódnak.
– És hogy van a felesége, Rezső?
– Meghalt, Erzsike. Nyolc hónapja volt a temetése. Nem emlékszik? Mondtam magának.
– Meghalt a felesége? Úristen, tényleg! A kurvaéletbe, hát nem elfelejtettem! Ne haragudjon már Rezső! – Sosem szokott káromkodni, csak ha nagy stressz vagy csalódás éri, most is azért csúszott ki a száján. – Ne haragudjon már, Rezső, olyan bolond vagyok mostanában. Elfelejtek dolgokat. – Megint csendben sétálnak egy ideig. – És mondja csak, van, aki gondoskodik magáról?
– Nem kell nekem gondoskodás, elvagyok. Vagyok, ahogy lehetek.
– És van, aki főzzön magára?
– Főzök én. Megtanultam. Négy éve én főzök. Szegény feleségemre is… Tudja, Erzsike, amióta az agyával lett az az izé, azóta főzni se nagyon tudott. Elfelejtette, hogyan kell. Én főztem rá négy évig… Inkább az a baj, hogy most már azt se kell… Ahogy telnek az évek, egyre csak fogy el a feladat.
– Sajnálom, Rezső.
– Én is, Erzsike.
– És hogy tervezi a jövőt?
– A jövőt? Nem kell azt tervezni, jön az magától. Várom, hogy leteljen a gyászév, aztán majd meglátjuk.
– Mit lát meg akkor?
– Hogy fáj-e még.
– A lába?
– Erzsike, maga most viccel velem? Dehogy a lábam! A gyász! Hogy fáj-e még a feleségem hiánya.
– Ne haragudjon már, Rezső, kicsit szétszórt vagyok mostanában. Nem haragszik, ugye?
– Magára én sosem haragszom.
– Köszönöm, drága barátom! – Erzsike megtorpan, mélyen a bácsi szemébe néz. – És mit gondol, mi lesz akkor, ha letelik a gyászév és már nem fáj?
– Akkor találkozhatnánk többször is. Mit gondol, Erzsike?
– Rendben van, Rezső. Nem bánom. Legyen így. Majd imádkozom az Istenhez, hogy azt még megélhessem…
Erzsike és Rezső még egy ideig együtt haladnak, aztán a sarkon elköszönnek egymástól a viszontlátás reményében.
Így képzelem a szebb világot. Ilyenek benne az emberek. Megszületnek, élnek és nem akarnak meghalni. Itt van, fény, megnyilvánul, nincs benne sötétség.
Megjelent: Kalligram, 2018/04.
Fotó: Takács Márton
