Zita leszállt a 82. utcánál. A magasvasút egy négysávos út fölé épített hídon haladt kilométereken át. A rozsdásodó vasszerkezet árnyékában, az út két oldalán üzletek sorakoztak. Kolumbiai, filippínó, vietnámi. Zita a kolumbiaiakhoz ment be, kért egy hatos csomag sört, és kétszer megkocogtatta a pultot a körmével. Az üvegek mellé kapott egy fehér műanyag dobozt is. A sör nyolc dollárba került, Zita a pultra tett két húszast. A bajszos kolumbiai bólintott.
Gosia már előkészítette a literes üveget. Úgy itták a meszkalint, mint a felest: csak annyi vízzel öntötték fel a keserű zöld port, amennyi feltétlenül szükséges volt, hogy feloldja. Mások cukros üdítőhöz keverték, de a két lakótárs Kelet-Európából jött, nekik az a pár másodpercnyi iszonyú keserűség kellett, hogy tudják: mostantól másik vágányra tér a tudatuk. Zita egyszer próbálta ki kólával, aztán el is feledkezett az egészről, és csak két órával később, amikor felgyulladt a tűzhelyen felejtett műanyag vágódeszka, akkor jutott eszébe, hogy rettenetesen be van állva, és amit addig nézett tátott szájjal, az csak a fejében létezett.
– Régen úgy csinálták az urak, Peruban vagy hol, hogy a szolgákkal itatták meg – bontott ki Gosia egy sört. – Akiknek utána bele kellett hugyozniuk egy kancsóba, amibe lime-ot facsartak, és az urak a húgyot itták meg.
– Fúj!
– Az már nem volt keserű, meg nem is kellett rókázniuk tőle, de így is hatott a cucc.
Kereszthuzat lengette meg a szoba sarkában a két kenderbokrot, és rajtuk a Czestochowai Miasszonyunkat ábrázoló medálokat. Gosia akasztotta a növényekre, hogy jobban nőjenek.
Kopogtak. – Segítenétek pico de gallót készíteni? – nyitott be Rosario, a háromgyerekes mexikói asszony, aki a szuterénben lakott. Meg sem várta, hogy Zita vagy Gosia felálljon a kanapéról. – Nem győzöm egyedül. Lent vagyunk a gyerekekkel, már begyújtottam a grillt.
Zita kockázta a hagymát, Gosia aprította a koriandert. Zita ujjatlan trikót viselt. Rosario nagyobbik fia, Miguel Ángel ámulva nézte a lány karján a tetoválásokat. Az ujja hegyéig minden négyzetcentiméter ki volt varrva.
Rosario kasszásként dolgozott az egyik közeli szupermarketben. – Bejött a múltkor egy öreg bácsi – mondta, amíg a húst szelte vékony csíkokra. – Virslit akart. Vagy kolbászt. Nem értettem pontosan. Még nálam is rosszabbul beszélt angolul! – nevetett. – Olyan akcentusa volt, mint nektek.
– Mint Gosiának, vagy mint nekem? – kérdezte Zita.
– Mint mindkettőtöknek – felelte Rosario. – Azt mondta, hogy olyan kolbász vagy virsli kell neki, ami május elsejére jó.
– Sütni akarta? – kérdezte Gosia.
– Nem, főzni – válaszolt Rosario.
– Akkor nem lengyel.
Zita arra gondolt, hogy ezen a helyen soha nem lehet biztosan tudni, ki honnan jött. Olyan is történt egyszer, hogy egy fiúra azt hitte, mexikói, erre kiderült, hogy nepáli.
– Vigyázz, elvágod a kezed! – kiabált rá Rosario.
Zita akkor vette észre, hogy már teljesen apróra trancsírozta a hagymát. Annyira a nepáli fiú arca volt előtte, hogy teljesen elfeledkezett arról, amit valójában látott.
Kezdett beütni a meszkalin.
Zita letette a kést. Eszébe jutott az öreg Szalai Emil bácsi, aki majdnem az apósa lett, majáliskor mindig indult a sör-virsli versenyen, és mindig meg is nyerte. Szinte nem is rágta a főtt virslit, csak nyelte, huszonhét volt a rekordja, ugyanannyi pohár sörrel. Utána a kultúrház mögötti bokrokhoz ment rókázni és hugyozni.
– A vén geci munkásőr! – mondta félhangosan, magyarul.
– Mit mondtál? – kérdezte Miguel Ángel.
– Semmi, csak magamban beszéltem.
Leült az egyik összecsukható székre. – Vajon hogy lehet angolul az, hogy munkásőr? – morfondírozott. Bár teljesen mindegy, ha tudná is a szót, Rosario és Miguel Ángel akkor sem értené.
– Odahaza ismertem egy öreg bácsit, az is mindig főtt virslit evett május elsején – mondta végül.
– Akkor a földid volt az az öreg, aki bejött hozzám?
– Lehet.
– Nem is örülsz?
– Minek?
– Hát hogy egy földidről hallasz.
– Nem.
Zita imádta, hogy a meszkalintól ide-oda kapcsolgathat az érzékeivel, most itt van Jackson Heights-ban, és a járdára kirakott széken ülve beszélget két mexikóival és egy lengyellel, aztán katt, és teljes pontossággal látja, ahogy Szalaiéknál ülnek papucsban, hét évvel ezelőtt, és nézik a Rambót DVD-ről. Az öreg Szalai vizenyős szemét látta, egyre nagyobb és nagyobb méretben, mintha odahajolna hozzá. Már a szájszagát is érezte.
– Miért nem?
– Mert egy piszkos kommunista.
– Kommunista? Mint Che Guevara?
– Nem, nem. Nagyon nem. Hanem egy ócska vén senki.
Rosario ingatta a fejét. – Tisztelettel kell beszelni az öregekről – jelentette ki.
Zita elkezdte magyarázni, hogy mi a május elseje és a majális, kik a „komcsik” és kik a „munkásőrök”, de aztán észrevette, hogy magában beszél. Rosario nem is volt már ott, bement a szuterénbe. Gosia viszont úgy tűnt, hogy mindent hall és mindent pontosan ért. Látszott a szemén, de az is, hogy nem akar beszélni róla. Elmélyülten aprította a koriandert.
Zita tavaly járt utoljára otthon, épp egy éve, május elején. Ritkán tudott szabit kivenni, sok volt a munka a tetoválószalonban, Amikor hazaért, lerakta a hátizsákot a régi szobájában és elterült az ágyon. A falon ugyanúgy ott sorakoztak a rajzai, amiket tizenöt évesen a szakkörön készített. A szekrényből előszedett egy kényelmes tréningnadrágot és egy papucsot, úgy ment ki a kertbe. Az apja locsolta a palántákat. Nézte a lánya tetkóit és piercingjeit, de nem mert mit mondani róluk.
– Milyen sovány vagy – jegyezte meg végül.
– Igen, és ez így van jól – felelte Zita.
Az apja nem is feszegette tovább a dolgot. Nézd, oda három sorba paradicsomokat ültettem, mondta, amott meg paprika is lesz. Mintha ez lenne az a dolog, amiről részletesen be kell számolni a lányának, aki három év után először hazalátogatott New Yorkból.
A kisebbik fiú, Mauricio közben elkezdett fújni egy lufit, amiről Zita nem tudta megállapítani, hogy milyen színe van.
Aztán az anyja is kijött a kertbe, a drága Mami, és elmesélte, hogy a Bea megszült, Borókának nevezték a babát, kétezer-kilencszáz gramm, kis pici ujjacskái vannak. Képet is mutatott róla a telefonján. A Hornyákék új házat vettek, a Keresztanyuék hátsó szomszédja felakasztotta magát, a Teriért kijött a mentő, de nem találtak nála semmit. Közben Zita zabálta a kenyeret, a sonkát, a kolbászt, a sajtot.
– Ami jó, az jó, igaz-e, kislányom? – mosolygott a Mami. – Ja, képzeld! A Szalai Tomi megnősült.
– Nálatok mi van ilyenkor? – kérdezte Miguel Ángel Gosiát.
– A Majówka – felelte a lány elbambulva. Már nem vagdosta a koriandert.
– És akkor mit csináltok?
Gosia körbenézett a felkockázott hagymán, a grillen sercegő húsokon és a dobozos sörökön.
– Lényegében ugyanezt – mondta végül.
Szalai Tomi aznap berúgott, és a feleségének azt mondta, hogy megfulladok ebben a házban, minek beszélsz hozzám egyfolytában, hagyj már nekem egy kis nyugtot, és kiment a majálisra. Mindenki tudta, hogy a Zitát keresi, ezt már a Timi mesélte, akiből püffedt, szőkített anyuka lett, pedig csak huszonhat volt ő is.
– És ti mit ünnepeltek ma? – kérdezte Gosia.
– Viva México! – visította Carla, a legkisebb gyerek.
Rosario megint ott volt, és szólt a zene. Valami mariachi. Valószínűleg azért ment be a szuterénbe, hogy zenét tegyen be.
Zita csak este járt egyet, de akkor sem a sörpadok felé ment, hanem a Snóbliba, ahova Tomi soha be nem tette a lábát. A teraszon ültek dzsekiben, és bagóztak a Timivel, aki elmondta, hogy a Szalai Tomi fasz volt, belekötött valakibe a majálison, de alig állt a lábán, aztán végül beült a kocsijába, és két sarokkal odébb belement az árokba. Nem lett nagy baja, csak felrepedt a homloka.
Ez azért egy kicsit, egy egészen ici-picit jólesett Zitának.
De nem is emiatt csordult ki a könnye, hanem mert eszébe jutott, ahogy az anyja vágja neki a kolbászkarikákat, olyan vékonyra, ahogy csak ő tudja.
– Baj van? – kérdezte Rosario.
– Nem, csak a hagyma. Mindig megríkat.
– Szívecském, a hagyma már fél órája nincs előtted.
Zita megint megpróbálta elmagyarázni, hogy mi az a majális, de rájött, hogy már fejben, némán sem képes rá. Mauricio még mindig ugyanazt a lufit fújta, de hirtelen kipukkant, és a fiú elbőgte magát. Zita meg akarta vigasztalni. Egy mókus szaladt át mellettük az utcán, fel a szemközti fára.
– Tudod, miért van hátul a mókus farka? – kérdezte Zita.
– Miért?
– Mert elöl a mókus van!
Mauricio vihogni kezdett. Miguel Ángel és Carla is felkacagott. Rosario átölelte Zitát, és egy puszit nyomott a homlokára. Még Gosia is elmosolyodott, és azt mondta:
– Inkább vicceket mesélj! Az jobban áll, mint amikor a komcsikról magyarázol.
Ezen is mindenki nevetett. Zita mosolygott, és egészen halkan azt sziszegte Gosiának:– Ezért még számolunk, ribanc!
Fotó: Takács Márton
