„Nem mindenkiből lesz hivatásos rendező, aki diákszínjátszó volt, de a legtöbb hivatásos rendező már diákkorában is színjátszott.”
Bagossy László, az Örkény István Színház rendezője mesél diákszínházi éveiről, arról, hogy azokban az években mit jelentett diákszínjátszónak lenni.
Fekete Anikó: Mikor és hol volt diákszínjátszó?
Bagossy László: Pécsett nevelkedtem, ott jártam iskolába, és minthogy apám színházrendezőként és akkoriban színházvezetőként is tevékenykedett, természetes volt számomra, hogy kipróbáljam a színpadot. Olykor apró feladatokat kaptam az ő munkáiban, de egyszer a gimnáziumban rendezett is nekünk egy Don Quijote–előadást, aminek énekese-narrátora és dalszerzője voltam.
Kinél játszott?
A Pécsi Ifjúsági Ház „Napsugár” gyerekszínjátszó csoportjában kezdtem, tíz éves korom környékén. Újváryné Füzy Ágnes volt a vezetőnk, és komplett meséket állítottunk színpadra. Az egyikre, A beszélőgép-re nagyon jól emlékszem, abban Porcukor Aurélt, a tudóst játszottam, aki egy állatok nyelvén tudó készüléket épít. Az előadást több helyen is eljátszottuk a környező településeken.
Ez az időszak mitől volt az Ön számára meghatározó?
Természetesen nagyon naivan vettem részt ezekben a munkákban, és nem foglalkoztattak a pedagógiai módszerek, a dramaturgia vagy a rendezés kérdései. Együtt lehetett játszani más gyerekekkel, (és csinos lányokkal!) – ez volt a legfontosabb. Halvány emlékeim vannak arról, hogy drámajátékok alapozták meg a foglalkozásokat, egy ideig pedig még dzsúdót is tanultunk.
Milyen egyéb színjátszós programokon vettek részt egy-egy tanév során?
Több fesztiválon is szerepeltünk, és ezek az események mély benyomást tettek rám, főként azért, mert mi sohasem tartoztunk az élmezőnyhöz, viszont a legjobb csapatok munkáiból rengeteget lehetett tanulni. Ebben az időszakban, a hetvenes évek végén, Gabnai Katalin budapesti, és Várhidi Attila debreceni csoportjai voltak a legjobbak. Még ma is fel tudom idézni magamban a csodálatnak, a gyermeki irigységnek és az „aha-élményeknek” azt a különös kombinációját, amit az ő előadásaik láttán éreztem. Gabnaiék egészen egyszerű eszközökkel voltak képesek beszélni a kamaszok problémáiról, és improvizációs eszközökkel, saját szövegeikből készítették el az előadásaikat. Várhidiéktól a Toldi volt a legemlékezetesebb, meg az a fanatikus-fegyelmezett munka, ahogyan dolgoztak. Egyszer még a vacsoráról is lemondtak, hogy próbálni tudjanak, a próba pedig (amibe sikerült belelesnem) lenyűgözött a professzionalizmusával. Gimnazista koromban jutottam el a csurgói fesztiválra, osztálytársaimmal készítettünk egy előadást Geldherode Escurialjából. Az előadásnak én voltam a rendezője, és mondhatom, hogy rettenetes volt… A zsűriben ott ült Gabnai Katalin is, akitől azt kaptuk, amit megérdemeltünk, nem szépítette a dolgot. Húsz évvel később, amikor profi rendezőként magam is zsűriztem Csurgón, sokszor eszembe jutott ez a (nagyon is tanulságos) megszégyenülés, és sokszor ámulhattam el azon, hogy mennyivel tehetségesebb fiatalokat látok a színpadon, mint amilyen én voltam egykor.
Rendező szakos hallgatóként diákszínházi tapasztalatait hogy hasznosította a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?
Az igazság az, hogy rendező szakos hallgatóként szinte mindent újra kellett tanulnom. Hiába voltam színházi gyerek, hiába voltak tapasztalataim a színházról és a színjátszásról, úgy éreztem, hogy semmit sem tudok. Hosszú ideig az ügyetlenségnek és az alkalmatlanságnak a legváltozatosabb jeleit mutattam, és gyötrelmes küzdelem vezetett az első valamirevaló vizsgarendezésemig.
Mi haszna, s értelme volt diákszínjátszónak lenni?
Hogy pontosan mi haszna volt, azt nehéz lemérni. Az volt a haszna, ami az első megtett lépéseknek általában. Nem mindenkiből lesz hivatásos rendező, aki diákszínjátszó volt, de a legtöbb hivatásos rendező már diákkorában is színjátszott.
Jelenlegi munkái során hogy hasznosítja diákszínházi tapasztalatait?
Egészen másfajta tapasztalatokra kellett szert tennem rendezőként, mint diákszínjátszóként. Szükségem volt a Színművészeti Egyetem közegére ahhoz, hogy rendezővé válhassak. Meghatározó volt az is, hogy egy olyan nagyszerű művész, és nagyszerű ember volt az osztályfőnököm, mint amilyen Székely Gábor. De abban biztos vagyok, hogy a diákszínjátszóként eltöltött idő fontos állomása volt az útnak, amit eddig bejártam.
