Persze, hogy ismertem az öreget. A Kató néni férje volt, szemben a tízediken. Ott fenn, azon a kék-korlátos erkélyen. Sokan mondják, hogy csak egy bábu volt, ilyen felfújhatós. Igazából én se tudom. Mindig ott állt az erkélyen, az erkélyajtó előtt, télen-nyáron. Csak a ruhák változtak rajta. Többször megpróbáltuk kifigyelni a srácokkal, de hát mindig meguntuk, hogy nem mozdul. Este is kint maradtunk nézni, persze, ott állt mindig. Az öcsi próbált ráközelíteni a telefonjával, de aztán abból semmi nem látszott. Sajnáljuk, hogy eltűnt azért, Kató néni is biztos sajnálja. Én nem hiszem… Szerintem igazi volt.
A törölközőket egy csipesszel rögzítette az erkély korlátján. Aztán mégis mindig lerepültek a törölközők. Szálltak le a telep papírmasé terébe.
Ó, hogyne, ismertem én az öreget, nagyon is. Mindig ide járt, többször muszáj voltam zárás után kocsival hazavinni vagy hívni neki egy taxit, mert olyan részeg volt. Hogy milyen volt előtte, vagy milyen volt otthon, azt nem tudom, meg aztán kit érdekel. Sose mesélt, sose kérdeztem. Tőle koszos a bejárati ajtó mellett a fal, ott azon a kis helyen, az a fekete folt. Imádta a konyhánkat, legalábbis ameddig volt szakácsunk ugye, leginkább a pörköltet szerette, de aztán már csak csemegeuborkát kért, meg vodkát. Egyik nap mondom, hogy uborkám nincs, kifogytam, az öreg pedig húsz perc múlva egy befőttesüveggel jött vissza. A vén hülye… nem volt semmi azért, persze hagytam, hát mit lehetett volna tenni vele, nem ártott senkinek. Nem volt vele sose baj, szeretett inni, de hát ki nem, aki ide jön, érted, szóval rendben volt, sose tarhált vagy esett nekem, tartozása nem volt, és a Fradinak szurkolt. Egyszer részegen rohadtul összeokádta a vécét, de már megszoktam az ilyet, bocsánatot persze sose kért semmiért, ezért se, de érted, nem igazán lehetett az öregre haragudni…
Az üvegeket keddenként váltotta vissza. Miután hazajött a munkából, valahogy kedden sose volt más dolga. Csak az üvegek. Azokat le kell vinni.
Ismertem az öreget, már amennyire egy rendőr ismerkedik. Kétszer is be kellett hoznom. Egyszer, mert bevert egy kirakatot, egyszer meg azért, mert autólopáson kapták. Pedig nem lehetett rossz nő fiatalon. Régebben az anyám egy üzletben dolgozott vele, ő mesélt róla, akkor még árufeltöltő volt. Nem tudom, ez a vénség hogy tudott megfújni egy autót, komolyan lenyűgöző. Próbáltuk továbbküldeni pszichológushoz, meg munkát szerezni neki. De hát egy ilyen kis faluba… Munka se volt, lakás se volt, ő meg elfelejtődött. Most valahol Pesten van, valami gyűjtőben.
A ruhái mind elkoptak a lába között.
Persze, hogy ismertem az öreget. Felboncoltam már egy párszor. A halál oka mindig más volt, ötven esetből mondjuk legalább harminc alkoholizmusból származó betegség, de volt zuhanás okozta agyvelőzúzódás, vonat vagy villamos általi gerinctörés, altató-túladagolás, fagyálló okozta májelégtelenség, egyszer-kétszer rosszindulatú rákos daganat. De a legkülönösebb mégis az volt, mikor a fia ruháiba öltözve, teljesen leborotválva a Dunában találták meg. A halál oka mégsem fulladás vagy zúzódás volt, hanem szélütés. Azért ennyi eset után már annyira nem is sajnálja az ember, inkább kíváncsi. Ha egyszer élve kerülne ide, szívesen beszélgetnék vele. Végül is belülről már nagyon jól ismerem. Csak a szavai, érti, azok mégis mások.
A bolt és a lakás között pontosan 657 lépés van, és 8 emelet. Ezt találtam egy papírra írva az asztalán. Nagy, nyomtatott betűkkel. A számok mind alá voltak húzva.
Ja, az az idióta öreg? Igen, ismertem. Egy ragasztógyárban dolgoztunk. Csak aztán kitették a szűrét, mert ette a ragasztót, egyszer a raktárban találták meg, ahogy folyatja a szájába a tubusból, nem is akartuk elhinni, hogy erre képes, érted, ki eszi a ragasztót, nem volt normális a krapek. El se hiszem, hogy mi még haverkodtunk vele. Nem is baj, hogy eltűnt, kiráz tőle a hideg.
Évekig vezetett naplót. Egy nap anyát rajtakapta, hogy beleolvas. Akkor minden oldalt egyesével beragasztózott, és az egészet összenyomta. Azóta nem ír.
Persze, hogy ismertem az öreget. A legjobb kutya volt az életemben. Messze a legokosabb. Még valahol a Nyugatinál szedtük össze, ott a szex-shop előtt árulta egy ilyen bokszos képű hülyegyerek, ha Lili nem visítozik annyira, talán nem is hoztuk volna el. Sajnáltam azért, hogy csak egyet hoztunk, persze, először egyet se akartam. Imádott a radiátor alatt aludni, meg szétrágni a papucsaimat. Egy dolgot viszont sose értettem. Sose ugatott. Néha persze hallottam ilyen apró nyüszítést, ha véletlenül a mancsára vagy a farkára léptünk. Ha mérges volt, vicsorított, vagy ugrált. Szerintem tudott volna ugatni, ha akart volna. Talán csak nem akart.
Nem tudom, mikor kezdett el felejteni. De mostanában már a nevemre sem emlékszik. Megismer, még mosolyog is, amikor levest kanalazok neki. „Apa, hogy hívnak engem?”
Persze, hogy ismertem a mesterurat. A legjobb szakember volt, tudja itt falun nehéz jó üvegest találni, gyakran a határon túlról hívnak át embereket, de mi azt nem nagyon tudjuk megfizetni, a legközelebbi város meg vagy húsz harminc kilométer, arra. Ő itt lakott a sarkon, gyerekoromból emlékszem is rá valamennyire, de egyik nap eltűnt, nem jött többet se a kultúrházba, se a mezőre dolgozni, se boltba. Nem mintha kerestem volna, de hát na, egy ilyen kis faluban nehéz eltűnni. Mondták Pestre ment… Pestre ment tanulni. Aztán szép lassan elfeledkeztünk róla. De láss csodát, visszajött évekkel később, valami hazahívta, azóta pedig nekünk segített szinte mindenben, persze szakmája szerint üveges volt, de értett ő mindenhez, ezermester volt. Nagy híre volt már akkor is a környéken, nem is tudom, mi tartotta itt. Kocsmába nem járt, szinte nem is beszélt senkivel, csak dolgozott. Szerettük, mert jól dolgozik és idevalósi. Múltkor felrakta nekem a polcokat a spájzba’.
Csak egy húga van, más nem maradt neki a régiekből. Valami ács vagy asztalos férje volt. Itthagyta őt is, Amerikába ment. Más ismerősét nem találom, sem nevek, sem telefonszámok. A papírjai között sem. Most kit hívjak fel?
Persze, hogy ismertem. Fejből tudom, hol van. Hatodik oszlop, negyedik sor, tizedik dosszié. 6410. Minden fontosabb információt megtalál róla itt. Ja, meg ott van pár kiegészítő papír a dosszié végén, a fotók és a kéziratok után. Hogy én? Ja, igen, én. Persze, szinte ismerem. Olvastam az aktáját nem egyszer. Ő volt az egyik kedvenc vizsgálati személyem, mindig izgatottan vártam az újabb és újabb jelentéseket. Elképzeltem fejben, milyen lehet, milyen szavai lehetnek, milyen kellemes a hangja, mert hát ő volt az utolsó, akinél nem használtunk audio-vizuális megfigyelő egységet. Csak itt élt. Jaj, de a kedvencem mégis az volt, amikor két hétig szinte nem is volt róla jelentés, aztán találgattam, hogy elutazott, vagy eltűnt. De nem, képzelje, csak valakinél bujkált. Ilyet… Haha. Na de minden rendben volt, az utolsó jelentés éppen tegnap jött be. Örülök, hogy teljes a dosszié.
Poros, ráncos albumot vettem elő, a szekrénye alján találtam. Leültem mellé a kanapéra, és együtt nézegettük a képeket, amik egyikünknek sem jelentettek semmit. „Ez itt te vagy?” kérdeztem.
Fotó: Takács Márton
