Hírek
– Szia, Évi! Te is hallottad a szörnyű hírt?
– Szörnyű hírt?
– Képzeld, meghalt az Anti!
– Meghalt?
– Meg.
– Ki az az Anti?
– Hát az a magas, fess fiatalember, aki ott lakott az első emeleten, az Ilonka meg a Zsófi között.
– Ne mondd!
– De. Szívroham végzett vele. Azonnal vége lett.
– Jesszus!
– Hogy milyen rendes ember volt ez az Anti! Mindig köszönt meg minden.
– Elképesztő! Most már emlékszem rá. Nem ő volt az, aki…?
– De, igen, ő volt.
– Istenem, ha elgondolom; egyszer csak van valaki, aztán meg nincs.
– Hátborzongató. És ilyen fiatalon… Az a fránya cigaretta, az vitte el szegényt.
– Cigarettázott?
– Persze. Én legszívesebben örökre betiltanám.
– Meg drága is.
– Még ma is élne.
– A lányom is azt szívja.
– Ne mondd!
– Ki is tiltottam.
– Már úgy, hogy…?
– Nem, csak a házból. A kertben tőlem füstölöghet annyit, amennyit csak akar, de az én házamban…
– Szörnyű ez a világ.
– Az. Te, láttad tegnap az Elif, a szeretet útján új részét?
– Az a török izé sorozat?
– Az. Meg kell nézned. Fantasztikus!
– Hát, ha így dicséred… Én az Oltári csajokat szoktam nézni. Hogy az milyen jó, te el se tudod képzelni.
– Lehet, hogy megnézem… Hú, de elszaladt az idő? Most kezdődik a Hegyi doktor!
– Jó, hogy mondod, a férjemmel minden részt megnézünk… Én sietek is. Puszi, Drágám!
– Szia, akkor holnap!
A keresztapa
– Jó napot kívánok!
– Inkább tegeződjünk, jó? Kb. egyidősek vagyunk úgyis.
– Rendben, akkor, szia.
– A munkaügyben, igaz?
– Igen, az otthon végezhető négyórás adatrögzítői állás érdekelne.
– Mi a szakmád, mivel foglalkozol?
– Író vagyok. De nem élek meg belőle.
– Ez csodálatos! És miket írsz?
– Novellákat, drámákat, recenziókat. Van már kilenc kötetem.
– Ezt a véletlent! Az én keresztapám Cipős István. Ismered?
– Hogyne… Akarom mondani, személyesen nem, de nagyra tartom, tisztelem.
– Tudod, mit? Mivel kedvelem az értelmes és tehetséges embereket… Felajánlom, hogy nem kell dolgoznod, hanem felveszed borítékban „a jól megérdemelt munka jutalmát”, és aláírsz ezt-azt? Rendben? És nyugodtan írhatsz. Csak a te kedvedért, mert olyan szimpatikus vagy.
– Ez… ez remek. Köszönöm.
– Véletlenül itt van egy szerződés. Itt, meg itt, meg itt írd alá, légy szíves.
– Ezen ne múljék!
– Hahaha, még humorod is van, ezt szeretem! Na, látom, már alá is írtad. Készen is vagyunk, itt a te példányod, ez meg a miénk. A következő hónapban jöhetsz is a fizuért.
– Nem utalásban kapom?
– Meg kell értened: valamit valamiért. Borítékban kapod – a felét. Így te is jól jársz, nem?
– Valóban… De hivatalos ez így? Úgy értem, az adózás meg…
– Jaj, de édes vagy! Csöppet se aggódj. Nálunk ez a rendszer, mindenki így kapja, és semmi, de semmi probléma nincs.
– Nem úgy volt, hogy csak én… mármint „csak a te kedvedért”, satöbbi? Hát itt mindenki?…
– Jaj, milyen kis naiv vagy! Azért remélem, tudsz titkot tartani.
– Persze.
– Akkor jó. Most már nem vagy munka és méltó juttatás nélkül, igaz-e?
– Igaz.
– Szeretettel várunk a fizu-napon. Szia. És írjál ám!
– Ö… Szia!
A bolyongó urna
– Jó napot kívánok! Jó helyen járok? Ez itt a Temető Ügyfélszolgálata?
– Jó napot, igen. Miben segíthetek?
– Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mentem volna a nagypapám urnájához, és az – üres volt. Szóval nem találtam.
– Hogy is hívják a néhai nagypapáját?
– Szamóca Lajos, ’90-ben halt meg.
– Egy pillanat, rögtön utánanézek. Igen, igen. Hát, az urnahely lejárt.
– Lejárt? Az meg hogy lehet?
– Amikor egy urnahely lejár, a Temető felszámolja a…
– De miért nem értesítettek telefonon vagy levélben?
– Mármint Önt?
– Persze!
– Mi is a becses neve, ha nem vagyok indiszkrét?
– Szamóca Margit vagyok, az elhunyt unokája.
– Egy pillanat… valahogy elkeveredhetett… ej, az iskoláját… aszongya, aszongya… Megvan! Megtaláltam! Itt a címe és a telefonszáma.
– Még egyszer megkérdezem: akkor miért nem értesítettek?
– Tudja, néha nagy a kavarodás, és…
– Kavarodás?!
– Nézze, megkeressük. A raktárban lehet.
– Lehet?!
– Pontosabban: a raktárban van. Elő fogjuk keresni.
– Hát keressék is.
– Érdeklődjék néhány nap múlva.
– Rendben. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
– Jó napot kívánok! Szamóca Margit vagyok, és érdeklődöm, hogy…
– Á, igen. Sajnos rossz híreim vannak.
– Rossz…?
– A nagypapája urnáját nem találták meg a munkatársaim.
– Az meg hogy lehetséges? Ott van a raktárban, ön mondta a múltkor, nem?
– De, ezt mondtam, igen. Nézze, meg fogjuk találni. Van azonban valami, amit előre közölhetek. Százezer forint lesz a…
– Hogyan?!
– Mondom: százezer forint lesz a kiváltása. Ez most akció, tudja.
– És ha nem őt találják meg, hanem valaki mást?
– Csak nem arra akar célozni, hogy mi…? Legyen Önben érzés és türelem. Nemsokára értesítjük, és akkor megköthetjük a szerződést. Minden rendben lesz, ne aggódjon!
– Ne aggódjak… Na, visszlát!
– Jó napot kívánok! Szamóca Margittal beszélek?
– Igen.
– A Temetőből beszélek, és örömmel értesítem, hogy meglett a nagypapája urnája…
– Anyátokat!
– Tessék? Hogy merészeli? Halló! Halló… Letette a mocsok.
