Interjú Neogrády-Kiss Barnabással, a CAPA-díj 2020-as nyertesével, a kezdetekről, betegségről, egyetemről, jövöről, a fotóról.
Ezzel a beszélgetéssel indul a FÉL új fotó rovata
Takács Márton – Hogyan kezdtél hozzá a fotózáshoz. Mióta foglalkozol vele komolyabban?
Neogrády–Kiss Barnabás – Körülbelül 15-16 évesen kezdett érdekelni a fotózás. Akkor még nem tudtam, hogy miért. Aztán volt egy műtétem, ami által kicsit lebénultam. Fel kellett épüljek. Ekkor vettem elő komolyabban a gépet. Elkezdtem vizsgálni a gépet. Nagyon nehezen ment a beszéd, az olvasás, mozogni is akkoriban újból kellett tanulnom. Most utólag visszagondolva, arra döbbentem rá, hogy a fotózás volt nálam az önkifejezés eszköze.
M – Akkor végül is a műtét és a felépülés változtatta meg benned azt, hogy a fotó nem csak egy hobbi?
B – Lehet. Mert nem nagyon volt más eszköz, amivel kifejezhettem volna magam.
M – És milyen géppel kezdted?
B – Először a legalapabb Zenittel kezdtem. Meg apukámnak volt egy HP, valami nagy objektívvel 24-300mm, ha jól emlékszem. 2 megapixeles volt. Azt szerettem nagyon. Az az élmény, hogy mindig velem van a gép és mindig megörökítek valamit. Később ettől teljesen eltávolodtam. Aztán most, pont a CAPA-nagydíj lezárta után jött vissza ez az élmény, hogy mindig nálam a gép. És lássuk, mi jön.
M – A középiskola után egyértelmű volt, hogy a fotográfia a folytatás?
B – Igen. Nem nagyon volt más lehetőségem. Az érettségi évében is műtöttek, akkor másodjára. Valójában akkor vesztettem el a látásom felét. Utána 2 év alatt tettem le az érettségit. Tudtam, hogy esélytelen az, hogy egyetemre menjek. Egyetlen helyet ismertem, a MOME-t. Amit nem is akartam megpróbálni. Úgyhogy elmentem a Práterbe két évre. Ez 2009-ben volt. Ott döbbentem rá, hogy azért nem mindegyik osztálytársamat érdekli igazán a művészet, az alkotás. Azt vettem észre, hogy a fotográfia előtt meghajoltam, és mint egy felettem lévő erőt vizsgálom, érdekel és beszippant. Utána 2010-ben jelentkeztem a MOME-ra. Mind a három fordulón részt vettem, de nem vettek fel. Aztán megpróbáltam a következő évben is, de már az első fordulóban kiestem. Végül felvettek Kaposvárra. Ott elkezdődött egy fejlődés, nagyon jó irányba.
M – Azok a munkák amiket kaposvári éveid alatt csináltál, mennyiben hasonlítanak, hogyan függnek össze azzal, amit most csinálsz?
B – Elkezdtem magamat vizsgálni, valahogy elhelyezni saját magam a világban. A műtétek után olyan egyedül éreztem magam, azt hittem esélyem nincs beilleszkedni, mert lassabban működök. Meg olyan közegekben voltam ahol nem értettek. Egyfolytában próbáltam a normális, egészséges emberi életet élni, bíztam abban, hogy majd egyszer ugyanolyan leszek, mint mások, akik látnak, normális tempóban beszélnek, olvasnak folyékonyan, akiknek nem béna a jobb felük. A traumák kibontogatásával, önismerettel kezdődött az egész. Hova is tudom magam beilleszteni? Úgy éreztem, hogy sok-sok hálón keresztül esek, nem tartanak meg, mert nem tudom a tempót tartani, és csak próbálok kapaszkodni hogy ne essek le. Most is ez van, csak teljesen más szemszögből. Most már felmerem tenni magamnak azokat a kérdéseket, amelyek korábban nagyon fájtak. Miért kell kapaszkodni? Miért próbálsz alkalmazkodni, megfelelni? Miért nem fogadod el magad?
M – Voltak vagy vannak meghatározó alkotók, akikre példaként tekintesz, akiket nagyon szeretsz?
B – Igen. Vannak, akiket egészen mostanáig nagyon szeretek. Wolfgang Tillmans, Bill Viola, Richard Billingham, Jeff Wall. Teljesen más ágazatok ezek, de mindegyikükben látok valami szépet, valamilyen teljességet, és inspirálót.
M – Kaposvár után egyből mentél a MOME mesterszakára?
B – Igen, de nem is fotóra akartam menni, hanem média designra. Az érdekelt, több médium használata.
M – Mi a különbség az alapképzés és a mester között?
B – Teljesen más, sokkal elméletibb a mesterszak. Ez a kombináció, hogy Kaposvár BA, MOME MA, nekem jól működött. Kaposváron sokat koncentráltunk a technikára és a saját alkotói nyelv kialakítására. Most kicsit távolabbról már látom azt, hogy milyen tendenciák vannak, amiken ezek a művészeti egyetemek keresztülmennek. Évfolyamról-évfolyamra fel lehet fedezni szimbólumokat, témákat, amiket feldolgoznak.
M – Tagja vagy az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója)-nek és az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület)-nek is. Ez hogyan történt?
B – 2013-ban felvételiztem az FFS-be. Egy kis könyvvel, amiben volt akkoriban négy- öt fejezet, mert nem volt kész. 2012-ben kezdtem újból megtanultam írni, és még mindig tanulom. A naplóban leírt emlékeim alapján kezdett összeállni valami. Voltak írások, voltak képek, elkezdtem ezeket összerakni. Az fontos volt, hogy a kép az ne illusztráció legyen, hanem egyenértékű, mellérendelt szerepet töltsön be. Akkoriban kezdtem el érteni a kép és szöveg közötti viszonyulásokat. Miért különbözik a szöveg a képtől, mikre lehet felhasználni a képet. Voltak olvasó estek. Pfisztner Gáborral olvastunk Flussert. Együtt elemeztük, nagyon szerettem. Aztán 2016-ban felvételiztem az FKSE-be. Akkor már a MOME-n voltam.
M – Említetted ezt a kis napló-szerű könyvet. Milyen az alkotói procedúrád? Tervezel, kivitelezel. Vagy jön, ami jön. Hogyan működik ez?
B – Mindig változott. Minden egyes alkotásnál, máshogy születnek a képek. Jelen volt mindig a megtervezett és a teljesen intuitív fotó is. Ezek keverednek mindig. Most például a képek elkészítésének módját rábízom az érzéseimre, viszont az összegyűlt képek kiválogatása, könyvvé, installációvá tétele igenis megtervezett fázis. A „megint a fejemben nézelődnek” című munkámban például a tudatos, előre eltervezett kép papírra vetése történt, ezért mostani szemmel az kicsit már didaktikussá is vált számomra. Viszont akkoriban pont ebben a tudati fázisban voltam. Most úgy vélem, hogy bíznom kell az érzéseimben és majd utána ráér válogatni.
M – CAPA díjas lettél. Ezt megelőzte az egyéves CAPA ösztöndíj program. Arra, eredetileg milyen anyaggal jelentkeztél?
B – Az volt bennem, hogy nagyon nehéz megjelenítenem azt, ahogyan én látok. Ez részben zavar, részben pedig nagyon élvezem. Már 2013-ban elindult, hogy ezzel kellene valamit csinálnom, csak nem tudtam vizuálisan elég jól megalkotni. Nem láttam ezen fogást. 2018-ra, amikor a CAPA-Zine-t csináltuk, akkor kezdett ez megint komolyan foglalkoztatni. Nagyon technikai irányból fogtam hozzá. A kép fele látszott, a másik pedig fekete maradt. Ez a technikai megoldás később már kevésnek tűnt. 2019 nyár végére állt igazán össze a kezdetleges irány. Nagyon örültem annak, hogy már nem tanulok, nem kell senkinek megfelelnem. Az iskola szerintem el tudja venni a kedvét az embernek attól, hogy próbálkozzon. Ez a kísérletező, önfeledt alkotás jött vissza. Már kétszer próbáltam a CAPA díjat, de nem válogattak be. Épp a Jurányiban dolgoztam, amikor jött az SMS Szalay Krisztitől, hogy megkaptuk az ösztöndíjat.
2019 őszén, amikor leadtam a Kettős kötés munka első képeit, akkor még csak nagyjából körvonalazódott az, hogy honnan is akarom vizsgálni a látást. Mi van akkor, ha kívülről vizsgálom az egészet, mintha egy orvosi vizsgálat lenne. És mi van akkor, ha belülről jövő asszociációs nyelv jön létre, amivel azt az érzetet próbálom létrehozni, amit én átélek. És milyen az, amikor több nézőpontból való vizsgálat egymás mellett szerepel? Ezek a különböző sávok párhuzamosan épültek egymás mellett, és egyre inkább kikristályosodott az irány. Mennyire érdekes ez az alkotási ív, amikor valamit vizuálisan kiszeretnénk fejezni és szépen lassan elkezd formálódni, alakul, majd amikor megalkotjuk, visszanézünk rá, és egy akkori állapotot látunk magunkból. Gyönyörű. Fejlődés.
Végül is erre épül a Solitude is, amit most csinálok, itt az Akademie Schloss Solitude-ban. Most az érzés a nagyon fontos, átadni az irányítást az intuíciónak. Csak csinálni. Ez valahol súrolja a Kettős kötést, reflektál rá.
Azt szeretném, hogy ha lesz esetleg kiállítás, akkor helyspecifikusan össze szeretném fésülni a Kettős kötést a Solitude-al. Cséka Györggyel szoktam együtt dolgozni, ő érti azt a vizuális nyelvet, amit beszélek. Belső érzetből össze tudok rakni valamit, de kell Cséka, aki pedig kívülről képes rálátni az egészre. Ez egy hosszú oda-vissza játék.
M – Miért fontos megmutatni azt, hogy te hogyan látsz?
B – Amikor erről bárkinek mesélek, nem tudják elképzelni. Amit persze megértek. De mennyire furcsa, hogy még a kis különbségekkel is ez van. Nem tudunk egyszerűen belehelyezkedni abba, hogy a másik hogyan él, hogyan észleli a világot.
M – Mégis próbálod megmagyarázni.
B – Arra jutottam, hogy nem. Úgy indultam neki, hogy megpróbálom bemutatni, én hogyan látok. Közben rájöttem, hogy ezt nem lehet. Tehát ettől el kell rugaszkodni és azt kell ábrázolni, hogy bennem ez hogyan vetül ki. Ezáltal lesz érdekes. Pont az érdekel, hogy amikor ránéz az ember egy képre, vagy többre, akkor mi áll össze benne.
M – A mostanában Instagramra feltöltött képeid alapján nekem úgy tűnik, hogy kicsit máshogy állsz hozzá a fotóhoz az utóbbi pár hónapban. Miért van ez, ha egyáltalán így van?
B – Most azt érzem, hogy szeretek fotózni. Nagyon jó érzés az, hogy van erre energiám. Pont mikor a koronavírus bejött márciusban, én nagyon örültem annak, hogy nem kell állandóan ott lennem minden eseményen, nem kell sehova mennem, csak magamban elvagyok, és csinálgatom a kis dolgaimat. Főleg most itt, Stuttgart mellett a kastélyban, baromi jó érzés, hogy minden meg van adva. Van hol laknom. Van műtermem. Van természet, és minden azért van, hogy az ember alkosson.
A CAPA díjátadó utáni napon érkeztem ide vonattal, felhoztak a helyemre, egy kis lakásba és mondták, hogy most két hétig nem jössz ki innen. Karantén. Eleinte rettegtem, hogy mi a fenét fogok itt két hétig csinálni, hát eret vágok 30 négyzetméteren. De most, hogy átéltem, működik. Egy szabályt kötöttem ki magamnak, hogy minden nap legalább egy képet kell, hogy készítsek. Ezért van most ilyen sok kép. Ez reflektál a Kettős kötésre is, és arra is, hogy most mi az adott helyzet a világban és bennem. Covid, szabályrendszerek, karantén és a magány. Ez egyfajta vizuális napló. Nem tudom, meddig fogom ezt csinálni, de minél tovább szeretném. Biztonságot is ad, hogy minden nap kell csinálni egy képet. Persze soha nem vagyok elégedett, de nem baj. Csak ezt tudom én is mondani, hogy csinálni kell. Akkor halad az ember. Mindig azt mondják, hogy gondolkodni kell, de ezen el is lehet csúszni nagyon. Folyton alkotni kell. Nagyon sok energia, de csak így lesz íve, így lehet fejlődni szerintem.
A felhasznált képeket Neogrády-Kiss Barnabás készítette.
