BURJÁN KINGA VERSEI

Hotel Continental

 
Bizarr dolgok történnek
a Hotel Continental sarkánál,
majdnem halálra gázolnak, épp
egy hajszál a hazatérés, aztán
a semmiből megjelensz, ősz vagy
és mondom magamnak, hogyha
majd megöregszel pont ilyen leszel,
mint ez a fazon, aki a lábfejem
és a kezeimet bámulja, én meg
csak az arcát, mert annyira te vagy,
hogy megijedek és fáradásig
trappolok haza, nehogy épp
megszólítson, megszólítsam,
nehogy kiderüljön, nem
tévedtem, tényleg te volnál,
csak látogatóba jöttél,
már ötven vagy, és úgy élted le
az életed, hogy  eddig nem is tudtad,
létezem, mert  te egész életedben
hátrahagyott templomok tümpanonjait
restauráltad, csak egy óvatlan
pillanatban félreléptél és ide zuhantál,
miközben a Hotel Continental sarkánál,
egy kevésbé európainak mondható
városban, egy kávézó vécéjében
langyos
mentolos
punccsal
a kezemben,
valami mocskos
blues zenére táncoltam,
csak mert annyira jó volt
a hangszerelés abban a lyukban,
fel sem tűnt, mennyire
repül az idő.

 

Ráktérítő

 
Álmodban nehézgépeken dolgozol,
neked bazaltföldeket kell művelned odaát – mondtad.
Fáradt kezeidet figyeltem, vékony bőröd sötét erezetét,
föl-le járó mellkasod, ahogyan tüdődben pihennek
földszagú vetést, halk virágbomlást váró napjaid.
Nekem csendes partvidéken kell élnem majd odaát
– mondtam, és megígértük egymásnak – ha így lesz –,
visszaszól majd, aki közülünk hamarabb távozik.
Egyikünk legalább tudjon felkészülni.
 
A virágaidat öntözöm, és felhőfehér
kutyádat figyelem a lépcsőn,
holnap már nem te adsz enni.
Látlak, ahogyan épp üzletbe indulsz,
és egy egészen más helyre érkezel.
Moszatok törik meg a szürke ég nedves homoktükrét,
a sziklák, a ház, minden viszonyítási pont eltűnik.
Ez itt egy ismeretlen part, aki tébolyog, én vagyok.
Te is ezt tennéd,
apály idején egyre bennebb merészkedem.
 
A távolból két idegen kér, menjek közelebb.
Háttal állnak. Ne akarjam –
mondják egyszerre –,
ők nem megfordulni jöttek.
Nincsen árnyékuk.
Ez is csak azokkal történhet meg,                 
akik pont azon a vonalon állnak,
jól tájékozódnak és hibátlanul ismerik az irányt.
A feltételezett part felé próbálok menekülni,
végtelen tengermeder, amiben lépkedem.
Téged, hogyha hívnak, nem riadsz vissza – mondtad.
Hátamban morajló víztömeg.
 
Fotó: Katona Dóra
Written by:

1992-ben született Csíkszeredában, jelenleg Kolozsváron él. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika, Közigazgatás és Kommunikációtudomány Karán tanult újságírást, később pedig szociokulturális kommunikációt. 2015 óta versírással és slam poetry-vel, emellett pedig online kommunikációval és kreatív tartalomgyártással foglalkozik.