A kissé eseménytelen pénteki nap beszámolóját a zárónap izgalmaival megtoldva zárjuk az idei Ördögkatlan-tudósításunkat.
Péntek reggel nem siettünk sehová, úgyhogy végre kiélvezhettük a kávénkat. Délben belenéztünk az iskolaudvaron folyó Hrabal vurstliba, ahol pár percbe sűrített Hrabal-előadások között egyszerű játékokba vonták be a színészek a közönséget. Akinek kedve volt, verseny-szögverésben, emberi ördöglakatban vagy fogócskában élhette ki magát. A tűző napon senyvedő többiek meg lassan mind árnyékvadászatra indultak.
A délután nagy része a nap elől csendesen menekülve telt. A fotóapparát Kisharsányban meglátogatta a Zalaegerszegi Leánykar előadását, a nagyharsányi kontingens viszont este nyolcig csak hallgatta az iskola ablakán át beszűrődő zajokat. Kiemelkedni igazán csak a Deer Fellaz, egy pécsi illetőségű britpop zenekar tudott – az esti Mi osztályunk előadásáig egy fokkal könnyebben telt velük az utolsó óra várakozás.
A Katona József Színház a fesztivál lengyel fókuszának megfelelően a második világháborús lengyelországi eseményekről és azok utóéletéről mesélt egy évről évre felnőtté váló iskolaosztályon keresztül. A történet a témából kifolyólag sok újdonsággal nem tudott szolgálni, de a színrevitele többnyire sikeresen kikerülte a közhelyesség csapdáját. Az osztály dinamikáján keresztül nemcsak katolikus és zsidó kapcsolata, hanem az azokon belüli eltérő gondolkodásmódok is vizsgálat alá kerültek.
Az esti 30Y koncerten egy enyhén spicces Beck Zoli nemcsak elmesélte, hogy vizespohárból nem szabad elfogadni Jägermeistert, mert a szemmérték hazug dolog, hanem bőven demonstrálta is a maga igazságát. Ezzel együtt kimondottan szórakoztató koncertet adott a zenekar – de még azzal együtt is, hogy nekünk, akiknek még a legelső koncertélményünk volt velük egy évtizeddel ezelőtt, a számoknak talán harmadát sikerült felismerni.
Szombaton aztán ismét palkonyai busszal keltünk, mert hiába bojkottáltuk a faluházat, most került sorszámunk, és a program is sokat ígért. A lengyel (mi más) Winegret társulat óra hosszú pantomim-börleszkjén azonban hiába szórakozott felhőtlenül a közönség nagyobbik része, a vájtfülűeknek csalódniuk kellett. Az egyszerű humorú, különösebb üzenet nélküli szkeccsek minden olyan ember számára kiszámíthatók voltak, akik már vettek részt színjátszótáborban – azaz egy színházi fesztivál közönségének nem elenyésző hányada bosszankodhatott, ha erre a sorszámra pazarolta a sorbanállást.
Utána viszont a Palkonya határában levő Mokos pincészetben folytattuk a napunkat, és teljesen hanyattvágtuk magunkat már a teremtől is. Nem elég, hogy a tűző falusi napról egy hűvös, korszerű, tágas és rendesen légkondicionált csarnokba tereltek minket, de még a székek is olyan kényelmesek voltak egy hét álldogálás, nyomorgás és sátrazás után, hogy két óra után sem akartunk onnan felkelni.
Maga az előadás – A zsidó – pedig természetesen Lengyelország nemzeti bűntudatával foglalkozott. Egy rendszerváltás utáni, bezárás előtt álló iskola tanári kara tárgyalja meg a címbeli izraeli író vendégül hívását, hátha kisegíti a régi iskoláját a pénzügyi válságból. Közben viszont sorra kibuggyan egyikük leplezetlen antiszemitizmusa, másikuk embertelen törtetése, harmadikuk családjának bűnrészessége, és addig ostorozzák egymást, amíg már mi is inkább egyetértünk a plébános álszentségével, hogy vannak olyan dolgok, amikről nem illik beszélni.
Az előadás után Palkonyáról erdőn-mezőn-szőlőföldeken áttúráztunk egy óra alatt a Vylyan-terasz helyszínére, ahol éppen elkezdődött a slam poetry bemutató. A szokásos savanyú rendszer- és önkritikák, illetve Tengler Gergely emészthetetlen mámora mellett az derült ki, hogy Simon Mártont valami elképesztő kétségek gyötrik, de legalábbis a háta közepére sem kívánja, hogy minden keresetlen szavát ezer kislány sikongassa meg. Mi elszórakoztunk az egészen, de őszintén kérdezem: Marci, jól vagy?
Mindenesetre mi azután visszastoppoltunk Nagyharsányra, ahol pont nem sikerült beférnünk a Pintér Béla Társulat darabjára, a Titkainkra. Úgyhogy a következő programunk már csak a fesztivál zárlata volt: egy fél füllel hallgatott Kiscsillag-hakni a sportpályán, és hajnali ugrálás a Wombo Orchestrára. Reméljük, ők sem merültek ki jobban, mint mi, mert az életveszélyt semmilyen koncertélmény árán nem kívánjuk senkinek.
Most a beszámolóknak is a végszava következik. Aki eddig figyelt, annak először is köszönjük, bár számítunk arra, hogy a szerkesztőnkön kívül már senki nem tart ki idáig. Mindenesetre aki minden szavunkat olvasta, annak feltűnhetett, hogy nagy hangsúlyt fektetett idén az Ördögkatlan a bűntudatra. Mi is vezeklünk tehát: sajnáljuk, hogy ennyi késéssel fejezzük be a tudósítást, és elnézését kérjük mindenkinek, aki értelmesebb kommentárra számított. Nyilvánosan megkövetünk mindenki megkövetnivalót, és ígérjük, hogy jövőre jobbak leszünk.
Fotók: Horváth Bianka
