Az első reggel Béla feltört két tojást, de csak az egyiknek volt sárgája. Sokáig ráncolta a homlokát, aztán egy villával összekavarta a tojásokat, és a serpenyőbe öntötte őket. A sárga masszából egy arc rajzolódott ki. Dühösen meredt Bélára. Az egyre hangosodó olajsercegés mintha démonüvöltéssé torzult volna.
Béla elzárta a gázt, a fakanalat a serpenyőbe dobta, és a szobájába menekült. Beugrott az ágyba, és magára húzta a takarót. Az erdei ember járt a fejében. Úgy gondolta, ő nézett rá a serpenyőből fekete teflonszemekkel. Tudja, hol bujkál. Nemsokára idejön, és magával viszi a rengetegbe.
Amikor összeszedte a bátorságát, kilopakodott a konyhába, az ételt csukott szemmel a kukába kaparta, és kiment az ismeretlen városba bolyongani.
Ha rendőrt látott, sarkon fordult. Ha rádiót hallott, befogta a fülét.
Két napja nem evett. A harmadik hajnalban képtelen volt tovább aludni a gyomra korgásától. Pár sarokkal arrébb talált egy zöldségest. Mivel a banán nem emlékeztette rémisztő férfira, vett három fürtöt, és hazaérve négy darabot rögtön meg is evett. Attól kezdve csak oda járt, és mindig alaposan megnézte az ételt, lát-e benne bármi félelmeteset. Hamarosan rájött, hogy a gyümölcsök egyáltalán nem rémisztőek.
A dalt viszont képtelen volt kiverni a fejéből. Where is my mind. Ha olyan zajt hallott az utcán, ami akár csak kicsit is hasonlított arra a számra, fejvesztve menekült hazáig, be az ágyba, a takaró alá.
Egy alkalommal, amikor kibújt a takaró alól, kiment a vécére, kezet mosott, és hosszan nézte magát a tükörben.
– Te nem félsz? – suttogta. – De – bólintott.
– De valamit csak tenni kéne, nem? – De.
– Mit kéne tenni? – folytatta, és elsírta magát, mert ezt a mondatot pont olyan hangsúllyal mondta, mintha Irmától kérdezte volna. – Mindegy, csak ennél többet.
– Szerinted meg fog találni az erdőlakó? – Szerintem meg.
– És akkor mit fogok csinálni? A takaró nem fog elrejteni előle. Ugye?
Béla nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Feltette hát megint.
– Mit fogok csinálni? Mit csináljak, ha megtalál? – firtatta, és maga is meglepődött, amikor a félelemtől reszkető arca kisimult, majd dühössé vált. – Miattam történt.
– Nem. – De igen.
– Nem! – Ki nem szólt egy szót sem egész este, amikor Irma azt akarta, menjek haza?
– Hallgass! – Ki ment haza szó nélkül, és feküdt le aludni, ahelyett, hogy tett volna valamit?
– Nem az én hibám! – Ki volt az egyetlen ember, aki megmenthette volna Irmát?
– Elég!
Béla felüvöltött, és beleöklözött a tükörbe. A szilánkok a csapba hullottak. Több tucat szem nézett vissza Bélára, akinek vér folyt a kezéből. A szemek gazdáinak nem tudta bebizonyítani, hogy nem ő volt a hibás. És ez nagyon nagy baj, gondolta Béla, mert azok az ő szemei.
Béla aznap érezte először, hogy ugyanannyi harag van benne, mint félelem. A mosdókagylóban lefolyó vércseppek láttán nem ijedt meg, pedig soha nem bírta a vért. Megengedte a vizet, és alá tartotta a kezét. Áttetsző rózsaszín folyadék lepte el a szilánkokat.
***
A redőny félig le volt húzva. Béla az ablaknál állt, és az utcát nézte. Az üvegen szétkenődő esőcseppeket, a fekete fellegeket, a szélben ingázó hintát. Balról egy sármocskos autó gördült a képbe, és megszólalt ugyanaz a sikoly, amit Az Erdőben hallott, aztán a gitár és az ének. With your feet in the air and your head on the ground, Try this trick and spin it, yeah…
Nincs hová menekülni, gondolta. Rám talált.
Kedve lett volna elbújni az ágy alá.
Az autó megállt a sarkon. Béla remegő kézzel megfogta a redőny gurtniját. Az eső egyre erősödött. Úgy tűnt, mintha kora őszi szürkület lenne, pedig alig múlt dél.
– Félek? – kérdezte magától, és megszorította a gurtnit.
– Nem – hazudta, és teljesen felhúzta a redőnyt.
Az autó továbbgurult. Vitte magával a zenét.
Villámlott.
***
Eltűnt a Nap. Előbukkant. Megint eltűnt. Megint előbukkant.
Béla azt álmodta, hogy az űrben forog. Végtelen sebességgel repült a Nap felé. Vastag szkafandert viselt, és úgy érezte, ott van vele a szkafanderben Irma is. Nem a teste, nem a hangja. Nem a lelke. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan módon ott volt. Bár örülnie kellett volna, hogy Irmából legalább ez a megfoghatatlan valami ott volt vele, a hányinger kerülgette a gondolattól, hogy a lány teste a föld alatt fekszik. A húsa tele van kukacokkal. A bőre kifakult vagy elszíneződött. Mindene hideg és büdös.
Próbálta visszafojtani a könnyeit. Nemrég még olyan boldog volt a lány mellett, most pedig rosszul volt az emlékétől. Nem akarta ezt érezni. Nem így akart emlékezni rá. Azt akarta, hogy örökké az az életvidám arc, meleg bőr és élénk szem jelenjen meg a fejében, ha Irmára gondol. Most mégis csak földet és férgeket látott.
Egyre nőtt a Nap. Már perzselt. A halott lány emlékét bele fogja égetni ez az átkozott csillag, gondolta. Vagy éppen ellenkezőleg? Ki fogja égetni belőle teljesen? Próbált máshogy emlékezni, erőlködött. Gyere, Nyuszi, mondatta egy hanggal, de az nem Irmáé volt. Vagy ha mégis, hát Béla inkább nem kért belőle. Mély, túlvilági hang volt. Tényleg ezen gondolkodik?, futott át az agyán. Tényleg az jár a fejében, hogy már nem kér Irmából?
Mintha tűz fölé tartották volna. Felüvöltött. A ruha sem bírja már sokáig. Mi fogja megölni? A Nap? Az űr? És ha az az utolsó gondolata, hogy nem kell neki Irma, akkor a túlvilágon már nem is találkozhatnak? Vagy ha találkoznak, milyen lesz? Irmát a kukacok fogják rágni, Béla pedig egy elszenesedett tetem lesz?
Akármennyire próbálta helyre tenni magában ezeket a dolgokat, képtelen volt tovább koncentrálni. Szörnyű fájdalmak gyötörték, már csak ordítani tudott. A sisak üvege megreccsent. Mielőtt szétrobbant a szeme, egy pókhálót látott.
***
Ordítva riadt fel. Még a matrac is nedves volt az izzadtságtól. Az arcához kapott. Egy másodpercig azt hitte, tényleg az űrben lebeg. Felkapcsolta a kislámpát.
Irma arcát próbálta felidézni, de nem sikerült. Kiugrott az ágyból, a rugók élesen nyikordultak. Megtorpant. Azt hitte, a zenét hallotta. Where is my mind… És bár síri csönd volt, képtelen volt kiverni a fejéből a dalt.
– Nem…
A hangja éppen olyan száraz volt, mint a torka.
– Nem! – kiáltotta. – Nem!
A polchoz lépett. Olyan dühöt érzett, amilyet még soha. Mindent a földre söpört, aztán a polcot a halom tetejére borította. Megragadta az éjjeliszekrényt, a feje fölé emelte, és a polcra hajította. A két bútor elemeire tört. Béla keresztülfutott az ágyon, felkapott egy széket, és a falhoz vágta. A sarokban az aznap vásárolt lámpaember elképedve nézte a jelenetet. Béla arra az esetre vette, ha a kislámpa elromlana. A férfi aranyszínű állólámpajelmezében, munkáskesztyűvel tartotta a forró égőt. Béla őt is megrohamozta.
– Ne, ne, ne, ne, ne! – könyörgött a lámpaember, de Béla nem állt meg. Két kézzel taszította a falnak. A férfi beverte a fejét, és eszméletlenül csuklott össze a sarokban. Óriási volt a káosz, de Béla még mindig nem nyugodott le. Mezítláb rohant az utcára.
A város mélyen aludt. Csak egy ballonkabátos alak járt arra. Felhajtott gallérja és szemébe húzott kalapja teljesen eltakarta az arcát. Béla felüvöltött.
– Hol vagy? Gyere elő! Te gyáva!
A ballonkabátos megfordult, futásnak eredt, és eltűnt a sarkon túl. Béla a maradék erejével felborított egy teli konténert, majd lihegve a padkára rogyott. Elszállt a haragja. Üresen ült az út mellett, egyedül.
– Elvetted tőlem… – motyogta. – Elvettél mindent…
Egy telefon kezdett csörögni a szemét közt. Béla sokáig mozdulatlanul hallgatta a dallamot. Amikor felállt, a készülék elhallgatott. Béla áttúrta a szeméthalmot, és megtalálta a mobilt, ami újra megszólalt. Felvette, de nem szólalt meg.
– Jó estét kívánok, mister Ballon Kabát! – mondta egy magas férfihang orosz akcentussal. – Ahogy megbeszéltük: megöli a nőt, vagy kicsináljuk a kutyáját. A konténerben talál egy papírzacskót, benne egy pisztollyal. Megértette?
Bélának rögtön az jutott eszébe, hogy akinek ilyen magas hangja van, annak biztosan egészen pici a feje.
– Nem hallom – csipogta egyre dühösebben az orosz. – Ha nem teszi, amit mondunk, kicsináljuk a dögöt!
Ezúttal kutyaugatás szűrődött a készülékből, de Béla nem törődött vele. Kíváncsian kutakodott a szemétben. A férfi torka szakadtából üvöltött, amikor Béla megtalálta, amit keresett. A földre ejtette a mobilt, és felvette a papírzacskót. Belenyúlt. Először a pisztolyt tapintotta meg. Kiemelte, és egy utcalámpa fényében alaposan szemügyre vette. Az oldalán az állt: Ruger Redhawk; a meglepően rövid csövön pedig: 357 Magnum.
A zacskóban talált még néhány zsírkrétarajzot arról, hogyan kell használni a fegyvert, illetve egy térképet különböző jelölésekkel. Utóbbit eldobta, majd a többi papírral és a fegyverrel visszasétált a lakásába. Az orosz még mindig sipákolt.
***
Where is my mind, Where is my mind, Where is my mind…
A kocsi ajtaja becsapódott. Béla hátat fordított, és keresztülsétált az úton. Elfordította a fejére erősített stoptáblát, hogy lásson, de nem nézett hátra. A szemközti épület mögötti parkolóba ment. Ott megállt, sóhajtott egyet, és megfordult.
Ekkor látta először az erdei embert.
Apró volt, legalább egy fejjel alacsonyabb Bélánál. Az arca és egész teste szőrös volt. A haja kócosan, gubancosan lógott a vállára. Karja vaskos, fogai élesek voltak. A tekintetéből olyan akaraterő sugárzott, amilyet Béla még soha nem látott. Ez az ember a nézésével is képes lett volna eltörni egy ember gerincét, gondolta. Mégsem erre számított. Most, hogy szemtől szemben álltak, nem félt annyira.
– Nyuszi nem fut el többé – motyogta, és előkapta a revolvert, de az erdőlakó gyorsabb volt.
Hármat lőtt Bélára. Az első golyó a bal vállába csapódott. A második a nyakát horzsolta. A harmadik a hasába fúródott.
Béla ordított, de még csak meg sem tántorodott. Sziklaszilárdan tartotta a pisztolyt, és tüzelt. Az erdei ember a mellébe kapta az első lövést, erre megint elsütötte a fegyvert. A lövedék levitte Béla fejéről a táblát. Béla a mellette álló hatalmas konténerre pillantott, és átfutott az agyán, hogy fedezékbe ugrik, aztán eszébe jutott Irma, ahogy azt mondja, szia, Nyuszi. Hátrahúzta a kakast, és lőtt. Az erdőlakó a torkához kapott, vér spriccelt a szájából. Elképedve nézett Bélára, akinek még kétszer dördült el a fegyvere. Az első golyó kirepítette a revolvert az erdei ember kezéből, a második tíz centivel a vért okádó száj fölé csapódott. Az élettelen test úgy repült hátra, mintha a hajánál rántották volna.
Béla leengedte a fegyvert. Gyomrát zsibbasztó fájdalom járta át. Térdre rogyott. Mély levegőt vett. Vért köhögve nézett az égre.
Bárányfelhők kavarogtak fölötte. Nagy pamacsok fodros szegéllyel. Aztán sötétbe fordult a világ. Pókháló futott szét Béla arca előtt. Pornómagazinok lebegtek az űrben, mindegyikre Irma sikoltó arcát nyomták, ami úgy torzult el, mint a hamuvá égő cigarettavég. A Nap egyre jobban perzselt. A Szaturnusz helyén egy ugrálóvár kókadozott, körülötte karikagyűrű forgott. Legóvirág nőtt a semmiből, szirmai helyén homályos fényképek éktelenkedtek. Béla magzatpózban lebegett az egyre növekvő narancssárga csillag felé. Szemével kábán követte az örvénylő Tejutat.
Fotó: Takács Márton
