Béla visszagondolt az estére, amikor először ment át Irmához. Megkérdezte a lánytól, miért tartja befőttesüvegben a használt olajat, mire a lány azt felelte, hogy az méz, te agyalágyult. Aztán egymásra néztek, és felnevettek.
– Akkor össze tudná foglalni a lényeget? – az ingerült kérdés visszarántotta Bélát a jelenbe.
– Én egy stoptábla vagyok – tompa hangon felelt az arcára szíjazott lemez miatt.
– Jó, és mi következik ebből?
– Nem nézelődöm.
– És miért nem?
– Mert az balesethez vezethet.
Béla a fején lévő tábla miatt nem látta a férfit, de sejtette, hogy azért nem válaszol, mert őt méregette.
– Rendben. Sok szerencsét! – mondta végül, de Béla már nem figyelt.
Eszébe jutott Irma bőrének illata, amikor lehúzta róla a bugyit, és bár fájt a szíve, merevedése lett. Így állt, stoptáblával a fején még akkor is, amikor meghallotta a dalt. Where is my mind, Where is my mind, Where is my mind…
Kirázta a hideg. A zsebébe nyúlt, és megszorította a revolverét. Irma temetésére gondolt. Nem igazi temetés volt, de amikor a rendőrség abbahagyta a keresést, mindenki más is feladta.
***
Irma szülei a nappalijukban ültek. Bár esteledett, nem kapcsoltak villanyt. Nézték, ahogy a mintás szőnyeg egyszínű szürkévé válik. Irma apja a botjára támasztotta az állát. Az anya összefonta ujjait az ölében. Olyan halkan sírt, hogy a néma csöndben se lehessen hallani. Aztán Irma apja halk cuppanással kinyitotta a száját. Egy autó elrobogott a ház mellett. A lámpák fénye átszaladt az apa arcán, aki akkor végre megértette. Ide-oda járt a szeme a sötétben, próbálta elkapni a fonalat, amit aztán végigfejt a feleségének, de ahogy csűrte-csavarta, úgy fonnyadt a mondandó. Reszketett. Csak akadozva tudott levegőt venni, majd bólintott, és azt mondta:
– Meghalt.
A felesége felnyögött. Kezébe temette az arcát, és zokogott. Irma apja szótlanul nézte a rázkódó, sötét foltot, és tudta, hogy csak a szeme káprázik, mégis úgy tűnt, ül közöttük még valaki a kanapén.
***
Béla kisimította a fekete zsákot. Nagy levegőt vett, lecsukta a Rover csomagtartóját, beült a kocsiba, és elindult Az Erdő felé. Akkor járt ott először. Nem sejtette, hogy rövidesen visszatér.
Az járt a fejében, amikor meztelenül feküdtek Irmával a kertjükben a csillagos ég alatt. A lány megfogta a kezét, mire Béla azt kérdezte:
– Mi az életcélod?
– Hát ez meg miféle kérdés? – nevetett fel a lány. Habozott egy darabig, aztán elkomolyodott. A tekintete csillagról csillagra ugrált. – Gyűrű akarok lenni.
– De hát már voltál gyűrű.
– Igen, de az az álmom, hogy egyszer egy hercegnő jegygyűrűje leszek. Vagy inkább karikagyűrűje.
– Hm, egy gyűrű – mondta Béla, és kisvártatva elmosolyodott. – Remélem, gyűrű leszel.
Irma megszorította a kezét.
Béla előtt elhomályosodott az út. Lassított, és kitörölte a szeméből könnyeket.
Rávágott a kormányra, és bár csak egy elmaszatolódott színkavalkádot látott, rálépett a gázra.
Valami megdobta a kocsit. A rázkódásból érezte, hogy letért az útról. Rántott egyet a kormányon, de mielőtt a fékbe taposhatott volna, az autó a magasba emelkedett, és egy pillanatra minden súlytalanná vált. A kocsi megpördült a levegőben, majd az oldalára érkezett. Béla beverte a lábát, arcába üvegszilánkok záporoztak. A jármű az oldalán szánkázott vissza az útra, majd megállt, és a kerekeire billent. A becsapódáskor Béla ismét beverte sérült lábát, és bár ordított a fájdalomtól, csak a csomagtartóra tudott gondolni.
Kikászálódott a kocsiból, és a tetőre támaszkodva hátraszökdelt. Minden zöttyenés újabb fájdalomhullámmal járt, mégsem állt meg. Felnyitotta a csomagtartófedelet.
A fekete zsák felszakadt. Béla széthúzta a rést, hogy lássa Irmát. A sok ezer elemből épített életnagyságú legófigura sértetlen volt. A pillanatragasztó nem engedte szétesni. A fejet vászontekercs védte. Béla óvatosan kiemelte a figurát a csomagtartóból, az útra fektette, és letekerte a vászoncsíkot. Sokat gondolkodott, hogy kirakja-e a lány arcát legóból, vagy laposan hagyja a felületet, és inkább egy fotót ragasszon rá. Végül ez utóbbi mellett döntött.
Megölelte a figurát.
– Ne haragudj, nem figyeltem!
Megcsókolta a képet, aztán a csomagtartóból elővette a keresztet meg az ásót. A legóalakra pakolt, majd a fekete zsákmaradványra markolva, a fák közé vonszolta a testet. Tíz perc múltán egy kis tisztáson félig leeresztett ugrálóvárra talált. Tornyai petyhüdten mutattak különböző irányokba, a tarka gumifalakra moha nőtt, mégis úgy tűnt, mint egy mesebeli kastélyrom, ami csak arra vár, hogy kincset ássanak el a területén.
Béla egyszerre sírt és nevetett:
– Hoztam neked egy gyűrűt!
Órákig ásta a gödröt. Mikor elkészült, óvatosan belefektette azt, ami számára megmaradt Irmából. Egy darabig csendben nézte. Azon gondolkodott, helyes-e, amit csinál. Ez a legtöbb, amit tehetek, gondolta. Mutassanak egy írást, amiben az áll, hogy ez méltatlan végső búcsúnak!
– Szia, Irma! Megígérem, hogy kiderítem, mi történt.
Amikor elkészült a sírral, leszúrta a fejfát. Az állt rajta: Irma.
Béla az ásóra támaszkodva szökdelt a kocsihoz. Legnagyobb meglepetésére sikerült beindítani.
***
Béla és Irma a kezdetektől úgy érezték, hogy ezer éve ismerik egymást. Irma szerint biztosan van reinkarnáció, mert a közöttük lévő szoros kötelék csak úgy alakulhatott ki, hogy előző életükben is szerették egymást. Sokat beszélgettek ilyenekről Irmáék hobbikertjében. Tavasztól őszig a virágágyásokat, palántákat gondozta, metszette a fákat, gyomlálta a sziklakertet. Ha Irma szülei nem voltak ott, meztelenül mentek ki a kertbe. A szomszéd úgysem láthatott át a magas kerítésen és a fák lombkoronáján. Irma négykézláb nézte végig a paradicsomsorokat, aztán átment a paprikákhoz, és így tovább. Béla ilyenkor annyira megkívánta a lányt, hogy mögé térdelt, és belécsúsztatta a farkát. Irma először nevetett, aztán nyögdécselt, és nemsokára jött az úristenezés meg a „ne hagyd abba, Nyuszi, így csináld”. Amikor Irma elélvezett, a földbe nyomta az arcát, úgy sikoltott. Az orra telement földdel, a fogai közé pedig mintha mák szorult volna.
Aztán eltűnt a lány. Az utolsó este Irma távolságtartó volt. Miután elmondta Bélának, hogy gyűrű szeretne lenni, bementek a házba. Nem akart szeretkezni, csókok helyett legfeljebb puszit adott. Csak a szemén látszott, hogy megszerette Bélát, ezért a fiú nem tette szóvá a dolgot. Ha másnapra nem javul a helyzet, majd megkérdezi, minden rendben van-e. Aztán eljött az éjfél, és Irma azt mondta, Bélának most mennie kell. A fiú értetlenül nézett rá.
– Menjél szépen haza.
Béla megijedt. Biztos volt benne, hogy valami rosszat tett, amire a lány nem hívja fel a figyelmét, pedig az lenne a természetes, ha mérges lenne, és a fejéhez vágná, hogy hülyeséget csinált. Az ajtóhoz mentek. Béla kétségbeesetten nézett Irmára, de ő csak kedvesen mosolygott. Megsimogatta a fiú karját. Aztán Béla mellére tette a kezét, és olyan forrón és hosszan csókolta meg, ahogy azelőtt még soha. Béla úgy gondolta, így csak egy fülig szerelmes lány tud csókolni.
– Na, menj, Nyuszkó! – mondta a lány, és a kezébe nyomott egy lezárt borítékot. – Tartsd magadnál mindig, de addig ne nyisd ki, amíg nem engedem! Ha pedig egyszer azt mondom, add vissza, tégy úgy, és soha ne kérdezd meg, mi volt benne!
Kitessékelte Bélát a házból, és mielőtt a fiú megfordulhatott volna, becsukódott az ajtó.
Mivel ő volt az utolsó, aki beszélt vele, a családtagok azzal gyanúsították, hogy megölte és elásta a lányt. A városban is szárnyra kapott a pletyka, miszerint Béla verte Irmát. Persze Béla soha még egy csak rossz szót sem szólt hozzá. Ha éjszaka felébredt, és Irmán nem volt takaró, betakargatta. Ajándékokkal halmozta el, és ha filmet néztek, a stáblista végéig cirógatta.
Amikor az üres koporsót leengedték a földbe, Béla nem lehetett mellette. Egy fa mögül nézte végig a szertartást. A sírnál egy kislány állt. A fejére Irma arcképe volt rögzítve gumimadzaggal. Csak a szemeknél volt két apró lyuk. A kezében egy képekkel teleragasztott füzetet szorongatott.
A szülőknek azt mondta:
– Szia, anya, nagyon szeretlek, te és apa vagytok a legfontosabb számomra, apu, kérlek, vigyázz anyura… – A nagymamához fordult. – Szia, nagyi, tudom, mindig úgy képzelted, majd te foglalsz nekem szobát a mennyországban, de ne aggódj, én is ügyes vagyok, mire ideérsz, már minden el lesz intézve!
A kislány feszélyezetten olvasta fel a szövegeket, de a gyászolóknak sokat jelentett az a pár búcsúsor.
Egy órával később már csak a lány volt ott. Béla közelebb merészkedett. A kislány messziről észrevette, ahogy sebes arccal, sántikálva közeledett felé. Kinyitotta a füzetet, lapozott párat, és visszanézett Bélára:
– Szia, Nyuszi.
Teljesen megváltozott a viselkedése. Üveghangon beszélt, alig bírta ki sírás nélkül. Béla már nem volt ennyire erős.
– Most már kibonthatod – olvasta, majd becsukta a füzetet, és szipogva elsétált.
Béla hirtelen nem értette, mire gondolt a lány, aztán eszébe jutott a boríték, amit Irmától kapott. A zsebébe nyúlt, elővette a gyűrött papírdarabot, és elolvasta:
Én valami nagy butaságra készülök, de nem azért, mert nem szeretlek, hanem azért, mert biztos akarok lenni abban, hogy csak téged tudlak szeretni. Találkozom valakivel. Már másodszor. Olyan hülyeség ez az egész, mert úgysem lesz semmi baj, csak egyszerűen muszáj leírnom, mert valami nagyon furcsát éreztem első alkalommal is. Ő Az Erdőben lakik. Amikor először lefeküdtem vele, már tudtam, hogy te vagy az igazi. Hogy kibírhatatlan mással lenni. Most másodszor azért találkozom vele, mert azt akarom, hogy ezután csak te legyél. Gyűlölni akarok mindenkit, aki nem te vagy. Bárhogy végződik is, többé nem csinálok ilyet, ígérem. Ne haragudj rám, Nyuszi!
Béla hangosan zokogott. Térdre rogyott, és elterült a földön. Úgy ájult el, mintha egy gombnyomással kikapcsolták volna.
Éjszaka tért magához. A körülötte lévő lábnyomok arról árulkodtak, hogy sokan mentek el mellette, mégsem állt meg senki, hogy életet pofozzon belé.
Kába volt. Feltápászkodott, keresztülgyalogolt a sírokon. A kerítésnél jobbra fordult. Nem tudta, hol van, azt sem, hová megy. Csak menni akart, kijutni ebből a rémálomból. Fél óra elteltével belátta, ez lehetetlen. A gyászban nincsenek határok.
Mikor hazaért, leült az ágy szélére, és felelevenítette Irma arcát, ahogy azt mondja, szia, Nyuszi.
***
Este Az Erdőben nem az egyedüllét vagy a fák rengetege volt a leghátborzongatóbb, hanem a bakancs alatt szárazon reccsenő ágak hangja. Béla nem merte felkapcsolni a zseblámpát, attól tartott, meglátják a sötétben. Inkább bukdácsolva tapogatózott fától fáig.
Épp csak elindult, amikor rálépett valamire.
– Aú!
Béla macskaként szökkent a magasba, ám a talpa helyett a seggére érkezett. Levegő után kapkodva kúszott hátra, míg rá nem jött, hogy amire rátaposott, az egy fának öltözött ember volt.
– Bocsánat – suttogta, miközben feltápászkodott, és bátortalanul közelebb sétált.
A holdfényben álló férfi nem reagált, de Béla már látta, ahogy gallyakkal dekorált karjait a magasba emelve ringatózott.
– Elnézést – lépett a férfi mellé. – Én egy házat keresek.
A férfi a karórája felé biccentett.
– Még dolgozik?
A faember süvítő-zizegő hangot hallatott.
– Bocsánat, ha tud egy házról itt Az Erdőben, tudna abba az irányba mutatni?
A férfi megrázta magát egy kisebb fuvallatra, majd egy másik irányba kezdett billegni.
– Arra? – kérdezte Béla ujjongva. – Köszönöm! Nagyon köszönöm!
Hamarosan rátalált egy ösvényre, és amint rátért, mintha Irma illatát érezte volna.
– Képtelenség – suttogta, mégis követte az utat.
A meggyőződés, hogy azon az úton halad, amin a lány is ment, egyre erősödött benne. A szíve hevesebben vert, tagjait nehezebbnek érezte. Aztán amikor órákkal később meglátta az erdei ember sötétbe burkolódzó házát, megfagyott a vér az ereiben, és hirtelen székelhetnékje támadt. A puszta látványtól teljesen kifulladt. Lekushadt, és botladozva körbejárta az épületet. Hallgatózott, de néma csönd volt. Az ajtóhoz sétált. Remegő kézzel rápróbált a kilincsre. Engedett.
A zsanérok házsártos öregasszony módjára nyikorogtak, a padló gyűlöletesen recsegett. Aztán Béla talpa végre egy szőnyegre tévedt. Így egy kicsit elviselhetőbbé vált a neszezés. Odabent a félelemtől reszketve végigjárt minden helyiséget, de a házban rajta kívül nem volt senki. A pólója alá tartotta a zseblámpát, és bekapcsolta.
Mindent benőtt a pókháló. A falon agancsok díszelegtek. A kandalló felett egy medvefej meredt a bejáratra. A konyhában mosatlan edények tornyosultak, a nappaliban szétdobált pornómagazinok hevertek a mocsokban. A hálóban bevetetlen franciaágy árválkodott. A takaró gyűrötten bűzölgött, és igen, ahogy Béla sejtette, a lepedőn vérfoltok éktelenkedtek. Irma vére, gondolta. Ennyi elég is volt neki bizonyítéknak. Arra gondolt, hogy a lepedőn biztosan van ondófolt is. Ha nem bukkan fel az erdei ember, elviheti a lepedőt a rendőrségre.
Kintről sikítást hallott.
Azonnal a zseblámpa gombjához kapott, de olyan ügyetlenül, hogy majdnem elejtette a készüléket. Dermedten állt a sötétben. Ez nem is sikoltás, gondolta. Gitár és ének. Your head will collapse, If there’s nothing in it, And you’ll ask yourself, Where is my mind, Where is my mind, Where is my mind… A dal egyre közelebbről szólt. Egy autó robogott a ház felé. A lámpák fénye átszaladt Béla arcán. Kint félbeszakadt a dal. Valaki kiszállt a kocsiból.
– Ki kell jutnom innen! – szaladt ki Béla száján. A lepedőt itt kell hagynia, különben az erdőlakó azonnal megtudná, hogy járt itt valaki. Ha elkap, engem is megöl!, zakatolt az fejében. Majd visszajön érte. Egyszer. Talán.
Kiugrott az hálószobaablakon. Ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. Béla kétségbeesetten zihált. Muszáj volt befognia a száját. Eltántorgott egy közeli bokorig, ott megbicsaklott a térde, és bedőlt a bokor mögé.
Fény árasztotta el a hálót.
Jesszusom, lobbant fel a pánik Bélában, el volt húzva a függöny? Amikor odamentem, el volt húzva az az átkozott függöny? Rá fog jönni, hogy valaki járt nála!
Megint be kellett fognia a száját. Hallotta, ahogy az erdőlakó kitárja az ablakot.
Őt nézi, visszhangzott Béla fejében. Egyszerre verejtékezett és didergett. Már vizelnie is kellett. A ház felől a sörnyitás jellegzetes szisszenését hallotta, aztán koppanó lépteket, majd egy darabig semmit. Végül elsötétült a háló, és egy távolabbi helyiségben gyúlt villany, amit dübörgő rockzene követett.
Béla visszaszámolt. Három, kettő, egy, most! De nem mozdult. Gyerünk!, biztatta magát. Három, kettő… megszédült a földön fekve. Egy! Indulás!
Csak lassan sikerült feltápászkodnia, és amikor rohanni próbált, úgy érezte, semmi ereje nem maradt. Néhány perc után már járni is alig bírt. Hátra-hátranézett, de nem követte senki. A zene elhalt, a fények eltűntek. Megint egyedül volt Az Erdő sötétjében. Soha többé, ígérte magának, soha többé nem jövök vissza. Megölne! Bocsáss meg, Irma, kérlek, bocsáss meg! Félek!
***
Valaki kopogott. Béla ajtót nyitott. Két rendőr állt a lépcsőházban.
– Bejöhetünk? – kérdezte az egyik, de már sétált is a nappaliba.
– Hol volt aznap este, amikor Irma eltűnt? – fordult Bélához a másik.
– Itthon… vagyis Irmánál, de onnan rögtön hazajöttem.
– Szóval Irmánál. És meddig?
– Hát… éjfél előtt jöttem el… vagyis küldött el.
– Miért küldte el, talán erőszakoskodott a hölggyel?
– Nem…
– Találtál valamit? – kiáltott a társának a rendőr.
– Semmit – érkezett a válasz a hálószobából, majd a férfi visszatért az előtérbe. – Alig van valamije.
– Nem baj, legalább könnyű lesz kivinni a kocsihoz. – Ezután a rendőr Bélához fordult. – A nyomozás idejére lefoglaljuk mindenét. Ugye nem tervez mostanában utazgatni?
Béla hebegett valamit, mire a két rendőr kiment a lakásból, és lesétáltak a földszintre. Béla nem habozott, berohant a hálószobába, bedobálta a holmiját egy táskába, és kinyitotta az ablakot. A két rendőr odalent cigizett, majd zsákokat vettek ki a kocsiból, és visszamentek a lépcsőházba. Béla hallotta is az egyre hangosodó lépteket.
Kimászott az ablakon. A végtagjai remegtek, a keze síkos volt az izzadtságtól, de sikerült leereszkednie az ereszcsatornán. Aztán csak rohant, és meg sem állt a pályaudvarig.
***
Egy távoli kisvárosba költözött. Amikor a dobozokból pakolt ki, és az emlékeinek keresett helyet, egy Irmáról készült fotót tett az egyik ablakba. Kinézett az udvarra, ahol két kislány hintázott. Éppen egyszerre értek fel, aztán le.
Az jutott eszébe, amikor átment Irmához, aki megint meztelenül sétálgatott a kertben. Béla levetkőzött, mire Irma megragadta a kezét, és a kert végébe szaladtak.
Irma felmászott a fákkal körbeölelt trambulinra, és nekiállt ugrálni.
– Na, gyere! – kiáltott Bélának, aki rögtön a lány után ment.
Eleinte Béla akkor ért fel, amikor a lány már zuhant, de pár másodperc alatt szinkronba jöttek.
– Szerinted meddig tudunk felugrani? – kérdezte Irma.
– Nem tudom.
– Én igen. Bármeddig. Ha akarom, elérem a felhők alját is. Beléjük kapaszkodom, és felmászom az égbe. A mennybe.
Felrepültek, aztán zuhantak.
Béla még soha nem látta ilyen boldognak a lányt.
– Na, felugrasz velem a mennybe?
– Korai az még, nem?
Fel. Le.
– Csak szétnézünk, aztán jövünk is vissza – mondta Irma.
– Hát nem tudom.
Fel. Le.
– Na, Nyuszi, légyszi!
Fel. Le.
– Gyere, Nyuszi, majd megyek én előre!
Fel.
Fotó: Takács Márton
