Alig három nappal hatvankilencedik születésnapja, illetve legújabb albumának megjelenése után szűk családi körben elhunyt David Bowie. A hozzátartozók közleményének egy momentuma azonban némiképp megváltoztatja a képletet: a zenész 18 hónapja küzdött a rákkal. Így szemlélve a történteket, sokkal inkább az történt tehát, hogy a haldokló David Bowie megjelentetett egy újabb zseniális szólóalbumot, miközben a közönsége nem sejtett semmit. Na de miért is nem sejtettek? Miért is nem sejtettük? David Bowie talán nem volt halandó?
Jó tizenkét évvel ezelőtt azért állt le végleg a koncertezéssel, mert a Reality-turné közben szívrohamot kapott, annak utolsó állomásait le is mondta. Utolsó klipjében, a Lazarusban egy csontsovány, beteg öregembert látunk. Amikor a klip kijött, rengetegen lelkendeztek: a kaméleon visszatért. De nem. Egyrészt Bowie valóban csontsovány és beteg volt. Másrészt, ami talán sokkal fontosabb: nem volt kaméleon. Egy – olykor súlyosabb, olykor egészséges – önbizalomhiánnyal rendelkező ember volt, aki maximalista módon dolgozta fel ezt a problémáját a zenéjén keresztül.
Ami Bowie karrierjével ezek után történt, bizonyítja talán a leginkább az egész világon, hogy nem kell ahhoz folyamatosan kábítószerek hatása alatt lenni, hogy az ember hatásos, érvényes és komolyan vehető művészetet hozzon létre. Még ha egyéb módon lazítani érdemes is közben: miután jó tizenöt évig kényszeredetten teremtett új és új világokat, sikerült beleállnia abba, ami éppen körülvette, így telt a nyolcvanas évek első fele Bowienál a bolondozás, és az akkori kommersz popzenével való legmélyebb azonosulás jegyében. 1983-ban megcsinálta a Let’s dance című lemezt, majd egy évre rá a Tonight-ot, amelynek címadó dalát Tina Turnerrel énekli, emellett ekkortájt jutott ideje az évtized legbolondosabb táncos dalára és klipjére, Mick Jaggerrel karöltve (Dancing in the street, 1986).
A nyolcvanas évek második felétől a hangsúly még ennél is kevésbé szólt műfajteremtésről, ellenben az idősödő Bowie inkább a saját epigonjaival közösködött, felvéve az általuk kitalált új formák fonalát, mindezt a legőszintébb figyelemmel és tisztelettel. Ötvenedik születésnapján, 1997-ben jelentette meg Earthling című albumát, amely még talán a leginkább kilóg kései lemezei közül azokkal az elektronikus dobtémákkal, amelyekhez hasonlót abban az évtizedben már sokan megcsináltak kevéssel előtte, például a U2 vagy a Nine Inch Nails. Ugyanebben az évben, születésnapi koncertjén olyanok vendégeskedtek mellette a színpadon, mint Billy Corgan, Robert Smith vagy a Foo Fighters.
David Bowie elsősorban nem a popkultúra egyik legsikeresebb szerző-előadója volt. David Bowie elsősorban egy rettenetesen tehetséges, kétkedő, halandó ember volt, akire a hetvenes években ráépült a popkultúra, ő pedig – halandó ember lévén – ezt a tényt elfogadva, és kellő tudatossággal kezelve alakította az életét.
Mert lehet így is. Talán ez a legnagyobb tanulsága annak, hogy David Bowie élt és alkotott.
