Kivettem a hamutartót a szekrényből. Azt, amelyiket egy francia piacon vásároltatok a nászutatokon. Kivettem és most a kezemben tartom. Kiviszem a teraszra, ráteszem a faasztalkára. A köd búraként húzódik a fák fölött, tompítja a fényt. Nyitva hagyom a teraszajtót, hadd menjen be a hideg a lakásba. Rágyújtok.
A lombok résein át látom a szűk sétáló utacskát. Most is itt botorkál az öregember elnyűtt melegítőben és fényesre súrolt ortopédcipőben. A jobb kezében háromlábú fém járóbot, a balban hosszú, vékony faág. Nem lépked, csak pár centit csúsztatja a talpát a járdán, fejét lehorgasztja.
Még mondtam is neked, hogy figyelj, milyen különös egy alak. Kijöttél a teraszra utánam, és azt mondtad: legalább mozog egy kicsit.
Két-három lépésenként megáll, felnéz a távolba, mintha idegen vidéken ismerkedne a frissen felfedezett tájjal. Fúj a szél, olykor meglebegteti a melegítőjét és szétszórja a leveleket a járdán. Az öregember megáll, a botjára támaszkodik, és a faággal söpörni kezdi az avart. Hallom a faág és az elhalt növényi részek karistoló hangjait, ahogy az aszfaltot súrolják. Mindig körülbelül két órát botorkál fel-alá az egyenes szakaszon, olykor körbenéz és sepreget.
Két hete zökkentett ki az életből a halálod. Kizökkentett egy, az addig tapintható élet mostanra már tapinthatatlanná, megszólíthatatlanná és láthatatlanná vált darabkája, melyről tudom, hogy volt, és érzem, hogy van, ezért az belém zuhant és szivacsként magába szívott mindent: hangokat, ingereket, színeket. Ez a szivacs egyre csak duzzad és magában tartja a felgyülemlett anyagot, és semmire sem tudom ráfacsarni: se tárgyakra, se képekre, se testekre. Akkorára duzzadt, hogy kitömött és megkeményedett: a testem merev, a tudatom dermedt.
Szép napot, Pista bácsi, milyen hasznosnak tetszik lenni, mondja egy szembejövő az öregembernek, miközben szétmorzsolódnak a szikkadt levelek a léptei alatt. Igyekszem, válaszol Pista bácsi az utat tanulmányozva.
A jelenet megtöri lényem tömörségét, a repedéseken át belém szivárog és felpuhít. Érzem a nyomást, a pulzálást, a lüktetést, a felengedést. Könnyebb leszek. Lehunyom a szemem, végigsimítom a tenyerem a rozsdás, lepattogzott festékű fehér korláton, miközben teleszívom a tüdőm, majd fokozatosan kinyitom a szemem, és lassan kieresztem az elhasznált levegőt.
A söprögető öregember már eltűnt egy fa alatt, csak a csoszogását hallom, az ortopédcipő gumitalpának surlódását az aszfalton. Ő söpröget. Lélegzik és mozog. Bár a szél széthordja a leveleket, egy-két járókelőnek olykor tiszta az útszakasz.
A csonkig égett cigaretta megperzseli az ujjamat, a csikket a hamutartóba teszem.
Bejövök a lakásba. Rézszínű, törékeny avar borítja a padlót.
Fotó: Simon Iringó
