Szerző: Tamás Péter

2010-03-14 / / Próza

Én, a Tűrőlelkű Odüsszeusz, ki sokfelé bolyongtam s hosszan hányódtam, mire az olümposzi istenek kegyéből hazaérkezhettem, sejtvén, hogy mint a hatalmas, de kopott patájú bikára is veti néha vérgőzös tekintetét az éhes oroszlán, megérezte szagomat Cerberos mindhárom ocsmány fejével, s hallván, amint halált hozó ugatását felém küldi, hajdan szilárd kezembe tollat szorítok, hogy szavakkal öntsem át hősiességemet a görög ifjak szívébe.
Hát szólj nekem, Múzsa, az isteni parancs tiszteletéről, bátorságról, a nemes szív kínjairól; Hüperión Éliosz barmairól, Trója elfeledett nevű harcosairól és Akhilleusz könnyeiről; szólj nekem erről is és mindarról, amit az istenek állatnak nem, csakis az embernek adományoztak. Szólj minderről felidéz… (Mily nehéz mozdítani kezemet!) felidézve saját bolyongásaim éve… (Szinte nyakamban érzem a háromfejű kutya dögvészes leheletét!) bolyongásaim éveit mind… (Már csak kevés időm maradt e világon…) Vezesd tollamat, Múzsa, s mivel testem, e megkopott eszköz már alig alkalmas munkára, szólj nekem csak… (Mily éles fogak villannak fel sűrű sorokba tömve e leghatalmasabb véreb torkában, mint ahogy éjszínű szörnyű halál villant valaha egy másik, édes életeket lopó sorban…) életem csak egy részéről… De melyik részéről? (S mily furcsán hasonlít e halált hozó hang arra a hangra… Az istenekre, bármely daliás harcos térde remegni kezdene e három riadalmas fej láttán! De én, ki még fülemben a Szírének dalával láttam kétszerennyi riadalmas fejet, nem félhetek!) Múzsa… Szólj hát hősi tettemről, Szkülla barlangjának áthajózásáról.

2010-02-21 / / Próza

Baromi fagy volt ma. Reggel esett a hó, aztán az útra fagyott. Iszonyatosan csúszott, teljesen megbénult a közlekedés. Még gyalog is csak araszolva tudtam menni. Alapjában én szeretem a jeget, de ma olyan volt, mintha valaki elment volna, és csak ez maradt volna utána, ráragadva az útra, meg minden. Mintha valamit takart volna a jég. Nem tudom, talán túl mozdulatlan volt az utca. Ezt elfelejtettem mondani, egy lélek, de komolyan, egyetlen tag sem volt kinn. Elég lehangoló volt. Bárhová néztél, minden szürke és üres. Mondjuk ez fura. Általában a telet, a havas-jeges téli utca látképét szoktam a „legteltebb” látványnak mondani. Van azon minden, tudod, mint a bóvli képeslapokon, barátságosan kéklő jég, amin kövér csillagokban csillan meg a fény, meg házak hófödte tetővel, és az ablakon arany fény szűrődik ki, ami az egyetlen meleg szín az egész képen. Persze az életben nem szokott ilyen képeslapszerűen giccses lenni a tél, bár néha igen, de még akkor is szép. Legalább nem mű, meg valahogy boldog. Totál nem értem amúgy mitől. A magyartanárom azt mondta nekem egyszer, hogy az életben semmi se mű. Nemt’om, mennyire van igaza.

2009-12-12 / / könyvkritika

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.