Teri néni a halászlé fölött görnyedt sugárzó mosollyal. Fél tizenkettő, nemsoká ideér Bencike meg Robika. Mióta a Béla bácsi meghalt, áldott jó ember volt, nyugodjék békében, többször látogatták, legalább az egyik gyerek mindig benézett hétvégén. Ilyen az igazi család, hogy mindenki törődik a másikkal. Teri néni megtörölte a szemét, nehogy már tönkre menjen a halászlé. A Rozi lánya idén se tudott hazajönni, de majd januárban bepótolják. Le lehet fagyasztani egy kis halat. A fiúk miatt csinálja a Rozi, hogy rendesen egyetemre tudjon járni mindkettő. Okos, értelmes gyerekek, Robika közgazdász lesz, Bencike meg mérnök. Iskola mellett nem lehet dolgozni. Azért is van így, hogy még karácsonyra se jön haza a Rozi az osztrákoktól, ilyenkor van a legnagyobb forgalom a szállodában. Teri néni is így csinálta volna, ha két gyereket kell taníttatni, és ha nincsen neki a Béla bácsi, Isten nyugosztalja.
Szép kis karácsony lesz ez. Meghitt. A szomszédban is csak a Csendes éj megy, Zsuzsika talán végre kiadta annak léhűtőnek az útját.
Zsuzsi sokáig és hangosan nevetett. Mint mindig, amikor eszébe jutott valamelyik exe. Sanyi közben betette a Csendes éjt, hogy szakadna rá betlehemi csillagostul. A tél elején arra jutottak, hogy barátok maradnak, ami önmagában nagy szó lett volna. A szerencsétlennek viszont nem akaródzott elszivárogni a lakásból, mert hát ugye albérletárak meg december, és persze jön a karácsony is. A heti két menetet meg baráti alapon is fenn lehetett tartani.
A karácsony tényleg jött. Sanyi meg ígéretet tett, hogy január eggyel kiköltözik. Zsuzsi nem ordított. Könyvet vett.
– Megint elmúlt egy karácsony, és nem kaptam egyetlen zoknit se. Nekem mindenki csak könyveket ajándékoz – Sanyi magabiztosan idézte a klasszikust.
– Szar ügy ez az intellektualitás.
– Azt hittem, imádod a Harry Pottert.
– Imádtam. Tizenkét éves koromban. Tudod, amikor még nem ismertelek. De igazad van, zokni kellett volna – vagy bármi más, nem ez az újabb elbaszott próbálkozás, tette hozzá gondolatban Zsuzsi.
– Januárban keresek lakást. És megyek, ahogy tudok.
– Elsején mész. Én meg most megyek. Boltból kell valami?
Bashir huszonnegyedikén este hétig tartott nyitva éjjelnappali jelleggel. A testvére, Hitesh hetek óta árubeszerzésen volt, most egyedül vitte a boltot. Nem igazán szerette ezeket a hideg teleket, pedig nem volt árvíz, egyelőre polgárháború se. Kedveskedő lesajnálás, az volt helyette, de szépen vásároltak hozzá. A mélymagyar Józsi bácsi a Kálvária térről, aki két hete pont belehajtott a kirakatba biciklivel, az mondjuk kellemetlen, de az ilyeneken kívül igazán minden rendben.
Az óvszeres lány zárás előtt tíz perccel érkezett. Megállt a bejárat előtt. Telefonált. Biztos nem a pasiját kérdezi meg, hogy milyet vegyen. Pedig a felelősségteljes életvitel fontos. És a felelősség zálogát jó drágán el lehet adni. De hogy ennek a csávója a boltig nem bírja magát elvonszolni egy menetért, az fölfoghatalan. Pedig a srác nem tűnt kifejezetten szararcnak. Inkább csak olyannak, akit még tízéves korában maga alá gyűrt a tömeg, mondjuk egy nagyobbfajta tüntetésen. És ha ennek a szerencsétlen csajnak ez tetszik, hát oké. De azért eldönthetné zárásig.
Hat ötvennyolckor már biztos volt, hogy a lány nem jön be. Lerakta a telefont, aztán elsétált, amerről jött. Hát fiúka, boldog karácsonyt, neked ma nem lesz semmi.
A boltba menet kezdett el csörögni a telefon. Egész sokáig úgy gondolta, hogy nem veszi föl. A Teri néni unokája volt. Intenzív barátságot ápoltak a Sanyi előtt, Teri néni előtt meg titoktartásban. És ezek az azelőttök valahogy megmaradtak rózsalugasokkal szegélyezett emlékeknek, már amikor nem röhögte szét magában az egészet, de itt azért rendesen hervadtak a rózsák. Mintha csak egy nagyképű vidéki suttyó derengett volna a bokorban, aki kurvára odavan magától, amiért bekerült közgázra. A csengőhang legalább szép. Mégis le kellene tudni a Bashir előtt. Bár abban biztos volt már, hogy a telefonbeszélgetéstől függetlenül nem fog bemenni a boltba.
– Nem hívlak rosszkor?
– Nem.
– Zsuzsi, figyelj, tartozom egy vallomással. Elmagyaráztam neked két éve, hogy hogy kell tésztát enni, és nem is úgy kell.
– Nem?
– Most találkoztam egy Rómában élő haverommal, és ő mutatta, hogy kell igazából. Bocsi, hogy hülyeségeket beszéltem akkor. Tök durva.
– Neked is boldog karácsonyt, Robi.
Nem volt azért annyira vidéki suttyó. Jól tudott bort választani. Meg helyzetet elcseszni. Azért is ápolgatták a barátságot. Egy ideig. Aztán elkezdett mocskos nagy hülyeségeket beszélni, hátha lesz belőle valami. Hogy az egyik lakótársam benyitott a fürdőszobába, míg a kádban ültem, én meg azt hittem, te jöttél át. Már épp úgy voltam vele, hogy jó, oké, aztán megláttam, hogy a lakótársam. Azt hittem, hogy kezet akarsz mosni, itt mellettem a csapnál, de csak a lakótársam akarta. De addigra már úgy voltam vele, hogy jó, akkor oké.
Robi néha azért eltalálta, mikor kell befogni. Mert Zsuzsinak is voltak gyenge pillanatai, abból nőttek a rózsabokros emlékek. Amikben el lehetett hinni, hogy a tésztát kanállal kell föltekerni a villára. Vagy hogy nem hűlt még ki az a kád víz. Visszafordult a boltba. Inkább, mint egy újabb telefon bárkitől. Lelkesen boldog karácsonyt kívánt. Aztán szabadkozott egy kört, amiért elfelejtette, hogy arrafelé máshogy működik az ilyesmi.
– Semmi gond, Napsugárka, itt vagyunk már egy ideje. A szokásos lesz?
– Nem, nem, van nálatok ez az aszaltszilvás étcsoki? Tudod, az a menőfajta.
Zsuzsi a lépcsőt választotta, az állóképesség fontos dolog, meg amúgy is elromlott a lift. Lesz valami ebből a karácsonyból. Az arab boltos is kedvesebben szolgálta ki, biztos ő is sejtette, mi fog történni. Idén végre meg lehet próbálni valamit, ami talán még össze is jön. Nem úgy, mint az a rohadt könyv. Biztos ezért is kétnapos a karácsony. Ha az első napot például elcseszed, másnap még mindig le lehet ugrani a Bashirhoz szépíteni. Nem lehet csak úgy feladni ezt a szájbavert ünnepet. Hirtelen olyan optimista lett, hogy tényleg jobb ötlet volt a lépcsőn menni. A liftbe ennyitől már simán behányt volna. Hát még attól, amire készült. Az volt a benyomása, hogy ezt valójában valaki nagyon másnak kellene megtennie, talán egy kicsit máshol is, de hát, ha egyszer ő van és éppen itt, akkor. Azzal főzünk, ami van. Aztán majd lesz valami. Egy kicsit megigazította a haját, kicipzárazta a kabátot és lesimogatta a gyűrött pólót, így talán jobb. Meg az is jobb, hogy nem lifttel jött, úgyse bírt volna türökbe nézni. Mindig össze van köpködve. Megköszörülte a torkát, leverte a sarat a bakancsáról, ha már egyszer, akkor adjuk meg a módját, aztán nagy levegőt vett, mielőtt megnyomta a csengőt. Kivadászta a kabátzsebéből az enyhén megolvadt csokoládét, hogy ajtónyitáskor azonnal megtehesse, amit kell.
Teri néni a bejglit mustrálta. Bencike rendes fiú, mindig lerázza a latyakot a bakancsáról. Még ebben az irdatlan hóviharban is átjön, pedig a metró is kimaradt, meg pótlóbusz se jár. Akkor volt utoljára ilyen idő, mikor a Béla bácsi kórházba került. Abban az évben kellett először a Bencikének meg a Robikának elhányni a havat a lépcsőház előtt. Le is fagyott, mire ideértek. A Zsuzsika persze akkor is jött, kérdezte, hogy Teri néni, mit kell segíteni, de hát ilyen kákabelű kislánynak mit lehetett volna? Nem törheti föl egymaga a jeget, hólapáttal. Azért megpróbálta, váljék becsületére.
Rozi lánya felhívta telefonon, és Robika is megérkezett. Ilyen az igazi család, legalább így együtt lesznek mind, még ha nem is egy asztalnál. Csak a Bencike ne késne ennyit. A halászlét már mindenképp melegíteni kell. Teri néni újra megtörölte a szemét. A Béla bácsival sose volt olyan karácsony, hogy kihűljön az étel. Megszólalt a csengő.
– Ne nyisd ki, Mama, biztos megint a hülye jehovások.
Teri nénit a Béla bácsi halála után se a jehovások, se a krisnások nem dúlták föl különösképpen, így hát kényelmesen odacsoszogott az ajtóhoz, kiakasztotta a biztonsági láncot, elhúzta a biztonsági riglit, majd az öt ponton záródó reteszt, de mielőtt bármit mondhatott volna, a megviseltnek tűnő Zsuzsika a kezébe nyomott egy doboz bonbont. Étcsokoládés szilvát, amilyet régóta szeretett volna venni magának különben.
– Zsuzsika, most sült ám ki a bejgli – motyogta jobb híján az ajtófélfának, na meg Zsuzsika hűlt helyének. Azért levágott egy darabot a diósból, fóliába tekerte, és lopva a fölső konyhaszekrénybe csúsztatta. Az étkezőasztalra készített adagból már csak Robika kényelmes csámcsogása maradt. Így van ez jól, egyen rendesen, nőjön nagyra.
– Mama, mi az a kezedben? Csokoládé? – Robika az utolsó falatokkal birkózott.
– Ezt az Anyunak szánom. Akkor is szép ajándék lesz, ha majd haza tud jönni. Odaadjátok neki ti a Bencivel? Vagy nem is, inkább majd itt megvárja. Ezek a dolgok nem szaladnak sehova.
Zsuzsi kabátostul behuppant a kinyitható IKEA-kanapéba. Valahol érzékelte, hogy Sanyi hevesen fészkelődik és közben magyaráz is valamit mellé, de csak arra bírt koncentrálni, hogy ne aludjon el ott helyben, ahogy van. Valahogy mégis lekerült róla a kinti ruha, és szerette volna azt hinni, hogy ezt hívják gondoskodásnak. Aztán néhány órával később még mindig ugyanabban a testhelyzetben döntötte el, hogy ő elalvás előtt még rohadtul átszellemül, és ebből nem enged. Legszívesebben elmesélte volna valakinek, aki éppen hallótávolságra van, hogy milyen szuper is lehet ez az egész ünnepesdi, meg, hogy Sanyika bizony mától itt, ezen a kanapén alszik. Ehelyett határtalan karácsonyi hangulatából mindössze egy kérdésre futotta.
– Anyád hogy van?
Fotó: Takács Márton
