A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. André Ferenc verséhez Kustos Júlia írt reflexiót.
André Ferenc
nagyon kedves vásárló
„The massive castle turrets
Doubling themselves in a glass
All stillness.”
(Sylvia Plath – Lorelei)
tájékoztatjuk kedves vásárlóinkat
h a tizenhármas kassza is rendelkezésükre
áll az idő sérti az orrom
a halszag a nyers hús
kiszolgáltatottsága
énekelgetek valami kispált h
milyen sokat keres
az én kurva szívem
elhalad mellettem egy cigányasszony
valszeg a lányával kosarában
szemes kávé & csíki sör
a budipapírok közt örökké susog
a biztonsági őr füsskabátja
túlsúlyos babaarcú fiú
twitterkék szemekkel
kimérten követi őket árnyékuk
lehajszolt cipőjébe csordogál
nézegetem a mosóporokat
h melyik vonalkódja
hasonlít leginkább
a srác homlokán feszülő ráncokhoz
tomi vagy ariel
kedves vásárlók
az asszony & a lánya
két madár
halkan duruzsolnak egymás közt
sirályok vagy kárókatonák
hiába igyekszem
nem bírom beazonosítani
a hangjukat
azért most boldog vagyok
h milyen jól oda sikerült figyelni
& ma tökre érzékeny voltam
a szart is kitoleráltam
ebből a két emberből
wow
szándékosan szembemegyek velük
mosolyom széles szakadék
számban óceánsötét
fogaim korallzátonyok
ők pedig
rám sem néznek
csak zörög a kosár & vibrál a neon
ebben a fényben gyönyörű
a török pisztácia biztosan
nem avas & még az íze is teltebb
de megértem a babaarcút
neki se könnyű csak a munkáját
végzi bár én biztosan nem így csinálnám
gondolatban én vagyok
a hónap legkedvesebb vásárlója
elképzelem ahogy
kezemben tartom a szupermarket
kitüntetését megköszönöm anyámnak
a nővéreimnek az úszótanfolyamoknak
a kukásfiúknak a tánctanárnak
a két cigány nőnek az összes alkalmazottnak
mindenki mosolyog & tapsol & szeret
kedves vásárló
miután elhaladnak az akváriumok
mellett visszafordulok jázminos
öblítőért & mosóporért
a pénztárosnő haja fekete márvány
táskás tekintetében algák úsznak
névtábláján vastag üledék
csápjaival ráérősen nyúl a pénz után
érzem h vihar lesz mert iszonyatosan viszketni
kezd a talpam kiszárad a szám & egyre
nehezebben veszem a levegőt
sietek h hazaérjek
mielőtt mindenem elzsibbad
ahogy megérkezem becsapom
magam mögött az ajtót
táskát a földre
lerúgom cipőimet tompán
visszhangzik a szürke garzon
hamar próbálom ledobni
magamról halszagú ruháim
ahogy szerencsétlenkedek a nadrág
gombjával mutatóujjamon
felhasad a bőr
káromkodnék de a hang
mint jégcsap feszül torkomban
megszabadulok minden nyirkos
halszagú ruhától
harisnyám háló szorítja
ficánkoló lábaim
sercegve tépem le magamról &
hevesen vakarózni kezdek
körmöm alá gyűlnek a szövetek
ahogy végre sikerül kikapcsolom
a melltartót is
megdermed bennem a vér
amikor mintha leestek volna
a mellbimbóim
zörögve szétgurul a kosarakból
két szem török pisztácia
Kustos Júlia vakreflexiója
Hű, mennyi minden
Hű, túl sok minden, lehetne mondani első olvasás után, de nem lenne ez egy száz százalékig őszinte és/vagy szkeptikus reakció. Szerencsére. Mert az első, nem feltétlen ámuló meghökkenésen túl mégis van valami ebben a szövegben, ami túlmutat a (túl)zsúfoltságon, a (szándékos)/(bosszantó) lehorgonyzatlanságon, a látszólag csupán ötletszerű és esedékes gondolatfolyam-jellegen. Mert ami nagyon fontos, az mégis a helyén van: indul valahonnan és tart valahová, árad, és megfoghatóan nyomasztó hangulatot húz az olvasóra, sőt, mottója sem csak esetleges: a vers valóban párbeszédbe lép az idézett sorokon át a Plath-verssel. A nagyon kedves vásárló ugyanis valóban egy olyan versbeszélővel operál, aki a legnagyobb némaságban tükrözi meg a körülötte zajló világ esetleges részleteit. Egy feltételezhetően szűnni nem akaró belső monológból csak részletet közöl, ami ugyan relatíve hosszú, mégis mérhetetlenül pici részt tehet ki a végtelenül áradó és háborgó gondolatfolyam összességéből. Továbbá a hálóba akadás horrorja, a halszag és a fulladás is visszacsatol, hát még a harisnya, mint háló képe, a benne vergődő test. A vihar és a pánikrohamot idéző sorok („érzem h vihar lesz (…) / kiszárad a szám & egyre / nehezebben veszem a levegőt / sietek h hazaérjek / mielőtt mindenem elzsibbad”) szépen lépnek párbeszédbe. A versforma térközvariációi lehetőséget adnak más olvasásmódokra (az első versszakban pl. „az idő / kiszolgáltatottsága / az én kurva szívem”).
Formailag ugyanakkor a sok et. jel, a brandekben való tobzódás, a hogy helyetti „h”, a vers saját poétikájából kilépve (vagy pontosabban: amíg az olvasó elérkezik odáig, hogy mindezt szándékolt poétikaként értelmezze és annak tükrében olvassa) nem feltétlen tudni, miként érvényesülhet. Leginkább elidegenítően, zavaróan.
Emellett pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a kósza gondolatot, hogy ez a szöveg még egy kicsit olyan, mintha még saját szerzője sem konkretizálta volna, hogy a nagy egészen túlmutatva részleteiben pontosan miről is akar szólni. Miért pont csíki sör? (Fontos ez a földrajzi/kulturális referencia?) Milyen az a twitterkék szem? Fontos a különbség sirály és kárókatona közt?
Mindent összevetve: „O river, I see drifting / Deep in your flux of silver.” És még annyit, hogy nagyon klassz lenne ezt a szöveget egy szikár angol fordításban is olvasni.
Fotó: Bokor Krisztián
