Egy esős nap délutánján történt. A galéria egyik termében felfedeztem egy kis olajképet. Az, hogy felfedeztem, persze túlzás, de mégis, a szegényes keretbe foglalt kép, úgy lógott abban a homályos sarokban, ahova a legkevésbé jutott el a fény, mintha csak megfeledkeztek volna róla. „Mocsaras táj” volt a címe, másodrangú művész festette. A képen csak zavaros vizet, nedves földet és a földből kisarjadó növényeket lehetett látni. Attól tartok, a látogatók többsége – szó szerint – egy pillantásra sem méltatta.
Furcsa volt, hogy a művész, bár elsősorban buja növényzetet festett a képen, de egyáltalán nem használt zöld színt. A nádat, a nyárfákat és fügefákat mind valami zavaros sárga színnel vitte vászonra, olyan sötét, komor sárgával, amivel a falat szokták festeni. Talán tényleg ilyennek látta azokat a növényeket? Vagy megtetszett neki az árnyalat, és utána szándékosan túlzott? Álltam a kép előtt, és miközben élveztem, amit látok, önkéntelenül is ezek a kérdések foglalkoztattak.
Ahogy tovább néztem a festményt, egyre inkább úgy éreztem, hogy félelmetes erő rejtőzik benne. Különösen a sarat a kép előterében olyan részletességgel festette meg, hogy éreztem miként süppedne be, ha rálépnék. Az a fajta folyós sár volt, ami bugyborékolva nyeli el a cipőnk.
A kis olajképből elém lépett a sebzett művész alakja, aki mindent megtett, hogy megragadja a természet szépségét. Mint minden igazán nagy műalkotás, a sárga mocsárból kisarjadó növények megmagyarázhatatlan hirtelenséggel, mélységesen elszomorítottak. A teremben lógó többi kisebb-nagyobb, különböző témájú kép közül egy sem hatott rám ennyire.
– Nagyon tetszhet magának! – ütögette meg a vállamat valaki hátulról. Úgy éreztem, mintha valami kizuhant volna a szívemből. Hirtelen hátrafordultam.
– Lássuk csak! – mondta öntelt mesterkéltséggel, és vizsgálgatni kezdte a mocsaras tájat. Egy új mogyoróbarna öltönyt viselő művészetkritikus újságíró volt, aki mindig is tájékozott embernek tartotta magát. Jó néhányszor okozott már nekem kellemetlenséget, ezért aztán meggyőződéssel jelentettem ki:
– Remekmű!
– Remekmű? Na, ez érdekes! – nevette el magát az újságíró.
Észrevettem, hogy a közelben nézelődő néhány ember felénk fordult. Valószínűleg a kritikus nevetésének hangja keltette fel a figyelmüket. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam.
– Érdekes! Az egykori művész nem volt tagja a festőszövetségnek, de annyit könyörgött, hogy kitegyék a munkáját, hogy végül csak kirakták az egyik sarokba.
– Egykori? Nem él már a festő?
– Meghalt. De sose élt igazán.
Az újságíróval szembeni ellenérzésemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom.
– Az meg hogy lehet?
– Korán megbolondult.
– Amikor ezt a képet festette, már megőrült?
– Természetesen. Festene egy normális ember ilyen színekkel? Magára mégis hatással van, és remekműnek nevezi. Ez valóban érdekes!
Az újságíró elégedetten hahotázott. Valószínűleg azt remélte, hogy szégyellni kezdem magamat a tudatlanságomért, vagy még annál is tovább jutunk, és esztétikai kifinomultsága hosszan tartó hatást gyakorol majd rám. Egyik sem történt meg.
A nevetése csak nem hagyott alább, engem pedig az áhitathoz hasonló érzés hullámai öntöttek el, melyeket nehezen tudtam volna szavakba önteni. A tekintetemet teljes figyelemmel a vászonra szegeztem, melyen megint megpillantottam a félelemmel vegyes nyugtalanság és szorongás kínozta művész alakját.
– Azért bolondult meg, mert nem tudott úgy festeni, ahogy szeretett volna. Ennyit mindenképpen hozzá kell tenni! – Az újságíró arcán mosoly ragyogott.
Egy ismeretlen művész – egy közülünk, aki feláldozta az életét, és csak ennyi jutalmat kapott érte! Egész testem megborzongott, ahogy harmadszorra is megnéztem a festményt. A képen, a felhős ég és a víz között, a nedves, sárga nád, a nyárfák, fügefák olyan élettel telve ragyogtak, mintha csak a természetet magát pillantottuk volna meg…
– Remekmű! – ismételtem meg még egyszer, tekintetemet az újságíró arcára szegezve.
Taishó 8. évének 4. hónapjában
(1919. április)
Kiss Marcell fordítása
Akutagava Rjúnoszuke
(1892-1927)A modern japán novellisztika megteremtője. A Tokiói Császári Egyetemen végzett angol szakon. Első publikált novelláját, az azóta klasszikussá vált A vihar kapujábant nagyjából 150 másik követte. Utolsó éveiben pszichés és fizikai betegségek gyötörték, 35 évesen öngyilkos lett.
A szöveg forrása: Akutagava műveinek – szövegváltozatokat is közlő – online gyűjteménye
