Az ünnepélyes borkóstolásra aznap, a Liget egy árnyas, füves részén került sor. De miért éppen ott, kérdezhetnék. Nos, több okból is. Először is: mert a hely meglehetősen reprezentatív volt (mindig is), másodszor: mert nyár volt, rekkenő hőség, harmadszor (és egyben legvégül): mert máshol nem lehetett.
A három sommelier – Jocó, Béla és Pityu – a fűre terített takarókon értekezett a magukkal hozott nedűkről. Ám nem csak értekeztek róluk, de masszívan kóstolgatták is azokat. Mindhárman a nejlonszatyrukban őrizgették a meglepetést. Elsőként Jocó vette elő az ő borát. Egy vöröset. Hátrafordult – hogy ne lássák a többiek, milyen típusú, márkájú, hadd izguljanak csak –, és három műanyag pohárba töltött belőle, kb. egyharmad részig. Béla és Pityu elmélyült arccal megkotyogtatta a maga poharát, és megillatolták a nedűt.
– Hm! – mondták egyszerre.
Majd jött a kóstolás. Jocó árgus szemmel nézte a hatást barátain.
– Vélemény? – kérdezte lefojtott büszkeséggel.
A Ligetben mindeközben a szokott sürgés-forgás zajlott. Emberek és kutyák nyargalásztak a szélrózsa minden irányában – ki gyalog, ki kerékpáron, ki babakocsiban. A teljesen magukba merült borkóstolók közvetlen közelében egy cuki, masnis kis yorkshire terrier sétáltatott el épp egy fiatal szerelmespárt. Béla és Pityu elégedetten csettintett a nyelvével.
– A meghatározó bársonyos tannintartalom mellett hosszú lecsengés és kellemes glicerines édesség érezhető… – mondta komolyan, átszellemült arccal Béla.
Jocó büszkesége egyre erősödött.
– A bor bazsalikomos fűszerességét ellensúlyozza a tökmagolaj jellegű sajátos aromatika… – jegyezte meg mámoros arccal Pityu.
Jocó büszkesége nem ismert határokat.
– Na, kitaláltátok már?
Béla és Pityu egy emberként vágta rá.
– Bástya, vörös, félédes!
– Sejtettem, hogy rögtön kitaláljátok! – szólt mosolyogva Jocó, majd vidáman ő is megkóstolta a magáét.
Ezek után a háta mögül elővette az isteni nektárt, és rámutatott a flaska címkéjére.
– Olvassátok csak: 9,5 fok. Meg ezt itt: Nyomokban szőlőt tartalmaz.
– Pompás! – rikkantott fel Pityu. – Akkor töltenél még, cimbora?
– Úgy van! Még! Még! – buzdította Jocót Béla is.
Jocó igyekezett szigorú arcot vágni.
– De barátaim! Először kóstolunk, csak aztán iszunk! Egyetértetek velem?
– A legnagyobb mértékben!
– Tiszta sor!
– Akkor most te jössz, Béla. Milyen finomsággal rukkoltál elő? Már alig várom! – dörzsölte össze a tenyereit Jocó.
Béla bólintott, és a nejlonszatyrából gyorsan elővett ő is egy flaskát, egy rozét (természetesen úgy, hogy a többiek ne lássák, milyet), majd a háta mögött töltött mindhármuknak egy kóstolásnyit. Egy-egy poharat nyújtott át azután Jocónak és Pityunak, és leplezetlen izgalommal várta a hatást – amely nem maradt el. Körülöttük a kis yorkshire-i és gazdái – immáron póráztalanul – önfeledten kacarászva frizbiztek. Csak úgy szállt a frizbi, mint a parancsolat. A kis yorkshire-i is kellőképpen el volt szállva.
– Szép bor! – lelkendezett Jocó.
– De még milyen szép! – kontrázott rá Pityu.
Béla szerényen mosolyogva megkérdezte.
– Részletek?
– Kerek savai vannak, tökéletesen megvalósítja az adott fajtára illő jellemzőket…
– Együttesen a tavaszi virágok, a barack és az ananász ihletése érvényesül. Az első korty belőle gazdag, közepes testű, nagyon hosszú…
Bélával madarat lehetett volna fogatni.
– Na, és? Kitaláltátok?
Jocó és Pityu egy emberként rávágta.
– A Félédes márkajelzésűekből való, azokból is a legjobb: a Rozé!
– Elképesztő a szakértelmetek! – csapta össze a tenyereit Béla, majd Pityuhoz fordult. – Hát te, Pityu? Mi jót hoztál?
Pityu, közömbösséget mímelve (elég átlátszóan), ezt felelte.
– Le fog esni az állatok!
Azzal ő is hátrafordult, és töltött a – fehér – borából három pohárba. Szétosztotta a többiek között, majd karjait összefűzve a mellkasán, bölcs mosollyal várta a végítéletet. Amelyre nem kellett sokáig várni. Egy hatalmas, fekete rottweiler kan jött elő (az ördög tudja, honnan), és lassan, lopakodva indult meg a kis yorkshire-i felé, ádáz, sátáni szemforgatással. Már csak néhány méternyire volt tőle, amikor hirtelen észrevették. A kis yorkshire-i azon nyomban sokkot kapott. A kiskutyus hölgy gazdája sikoltozva kapta fel az apróságot. A gonosz roti pedig egyre közeledett… Ettől már a hölgy is sokkot kapott. A pár férfitagja ekkor a roti és a párja közé állt, majd ráordított a fenevadra, hogy: menjen a pokolba, takarodjék! A roti azonban nem engedelmeskedett. Sőt. Egyetlen ugrással a férfira vetette magát, és marcangolta, ahol érte. A sebesült, vérző férfi segítségére siettek aztán többen is, nemkülönben a roti gazdája, aki, megérkezve, egy jókorát húzott a pokolfajzatra a láncpórázzal. Sokan elmondták mindennek a gazdit. Természetesen a sebesült férfi is sokkot kapott. Valaki hívta a mentőket és a rendőrséget. Jocóék a hetedik mennyországban érezték magukat.
– Te, Pityu, honnan szereztél hatputtonyos tokaji aszút?
– Te egy mágus vagy, Pityu! Ez kolosszális!
– Milyen határozott, szép, hosszú, szinte tökéletes bort hoztál!
– Sejtem ugyan az évjáratot, de… Pityukám, segíts nekünk! Lebbentsd föl a fátylat!
– Mindketten óriási tévedésben vagytok… – mondta vigyorogva Pityu, majd a háta mögé nyúlt, és elővette a flaskát.
(Jocónak és Bélának valóban leesett az álla.)
– Jóbarát?…
– De hisz… ez a mézesség… ez az aranyló… kissé olajos jelleg… na és ez a buké…
– Bizony, bizony, barátaim! Márpedig ez Jóbarát, félédes: mégpedig a javából – magyarázta önérzetesen Pityu. – Már három éve lejárt a szavatossága, és megpimpósodott, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megaszúsodott – csakhogy épp a mi kedvünkért!
– Mutasd csak a címkéjét! – szólt morcosan Jocó, önérzetében kissé sebzetten, hogy így át tudták verni.
Pityu szenvtelen arccal átnyújtotta neki.
– Ez tényleg… nem is három, hanem három és fél éve… a flakon nyakára nyomott dátum szerint…
– Ez maga a csoda, Pityukám! – lelkendezett Béla. – Tudjátok, mi ez? „Inspiráció palackozva.”…
– Ez – ismerte el végül Jocó –, ez „a bor fény, amelyet víz fog össze”…
Pityu tisztában volt vele, hogy ezúttal, minden kétséget kizáróan – ő győzött. De nem akarta még jobban megalázni a barátait, így hát fülig érő szájjal felkurjantott.
– Tokajihoz édesség dukál!
A társai csodálkozva néztek rá.
– Bizony – szólt Pisti, azután a szatyrából elővett néhány Szamos marcipán-tömböt (Jocó és Béla kiguvadt szemmel bámulták a finomságokat). – Ezeket tegnap szereztem… egy Szamos-bolt melletti kukából. Jó, mi? Csak négy hónapja jártak le, de semmi bajuk. Megettem egyet és mondhatom… csudajó!
Pityu egyet-egyet odaadott a barátainak. Jocó és Béla vadul föltépték a csomagolást, és jóízűen falatozni kezdték a marcipánt. A mentősök és a rendőrök hamar kiérkeztek a helyszínre. Kisebb tömeg gyűlt köréjük. A mentősök gyorsan ellátták, majd elszállították a sérültet, valamint a párját, és a párja karjaiban lévő kis yorkshire terriert. Az eredmény: zéró sokk. A rendőrök akkurátusan fölvették az adatokat, és elszállították a rotit meg a gazdáját. A tömeg szétoszlott, a Liget pedig rövidesen visszanyerte régi arcát. Hiába: minden jó, ha a vége jó.
– Jó! Nem is. Egyenesen remek!
– Isteni!
– Tudjátok, hogy van az: jót a jóval – mondta teli szájjal Pityu, majd töltött Jocóéknak meg magának a borból. Ettek és ittak, ittak és ettek. Felhőtlen volt az idő, mint ahogyan a jókedvük is. Mikor megették a maguk édességét, Béla elkámpicsorodott arccal megkérdezte:
– Fiúk, nincs véletlenül valamelyikőtöknek egy szál cigije? Nekem csak egy kis marék csikkem van. De egy ilyen alkalom után, azt hiszem…
Jocó leintette, és elővett egy majdnem teli doboz Slágert.
– Ez megfelel uraságodnak? – kérdezte Bélát, aztán megkínálta őt is, Pityut is, no meg magát is, és tüzet adott mindhármuknak.
Egy ideig végtelen elégedettséggel füstölögtek, aztán Pityu megjegyezte:
– Hiába, mi aztán jól tudjuk, igazából csak kétfajta bor létezik…
Béla bólintott és folytatta:
– … a vanbor…
Jocó pedig befejezte a mély igazságú mondatot:
– … és a nincsbor…
– Azért ritka szép nap ez a mai… – szólt Pityu, elnyomva a csikkét a fűben, majd lassan hátradőlt, és szinte azonnal elaludt.
Jocó és Béla is elnyomták a csikküket, majd nemsokára ők is követték Pityut – hátradőltek, és egy kis eget bámulás után boldog, békés szunyókálásba kezdtek. Hortyogásuk kitöltötte és beillatosította körülöttük a levegőt.
