A Jancsó-film a mai fiatalok számára már nem az absztrakt, történelmi filmeket jelenti. Az idősebbeknek pedig általában nem a Kapa-Pepe kabarét. Pedig ezeknek az alkotásoknak mindkét válfaja ugyanannak a rendezőnek a munkája, aki megalkotott egy-egy remekművet, szinte a nézhetetlenségig ismételte önmagát, majd stílust váltott.
Olyan tizenöt évesen kattantam rá a filmgyűjtésre. Akkor még nem volt netünk, úgyhogy legtöbbször a tv-ből vettem fel filmeket. Így találkoztam A mohácsi vésszel, ami röviden arról szól, hogy Kapa és Pepe időgépet építenek, hogy visszautazzanak a múltba, és gépfegyverekkel legyőzzék a törököket Mohácsnál.
A filmleírás alapján ez a történet akkora őrültségnek tűnt, hogy egyből felvettem, és utána többször is újra néztem. Ez volt az első film, amit láttam Jancsótól. Teljesen abszurd világgal, klipbetétekkel, Lovasival, Fekete Pákóval, káromkodással, Shakespeare-idézetekkel és a mélymagyaroknak szóló fricskával. Megmutattam egy osztálytársamnak, utána Kapa oltásait és Pepe magyarázkodásait idézgettük éveken át.
Majd jöttek a kötelezők, az Oldás és kötés, a Szegénylegények, meg a többi. Minket viszont sokkal jobban lekötöttek a Mucsi-Scherer féle baromkodások. Főleg a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. A társadalomkritikájából ugyan nem sok minden jött át 18 évesen, de a cinikus viccelődés mindennel – magukkal az alkotókkal, a halállal, a vallással – igen. A lakodalmas tánc a temetőben a Kecskebéka felmászott a fűzfára zenéjére, Miki és Gyula bácsi meggyilkolása, elhamvasztása, a hamvak megkóstolása, majd a visszatérésük egy biciklis angyal mellett. Meg a végén Pepe nagymonológja, miközben felszáll a Mennybe.
Kellett még pár év, mire a társadalmi vonatkozásait is megértettem, az anekdotaszerű történeteket a vadkapitalista Magyarország nagyképű menedzsereiről, bűnözőiről és talpnyaló lúzereiről. A végén azért mégiscsak Pepe lesz halhatatlan, és ő kíséri Miki bácsit a ködbe. Mindez olyan helyszíneken, amelyek egyszerre ismerősek és mégis úgy hatnak, mint a Godot-ra várva díszlete, valahol e világ és a túlvilág határán, ahol bármi megtörténhet.
Tapasztalataim szerint a szerzői filmesek általában önmagukat ismétlik időskori filmjeikben, rezignáltabb stílusban, mint a korábbiakban, aminek egyébként megvan a maga szépsége. Jancsón kívül szinte csak Luis Buñuel jut eszembe, aki időskorában is folytatta a kísérletezést, és hozzá hasonlóan abszurd, fekete humorral mesélt el néha kimondottan társadalomkritikus történeteket.
Az egyetemi éveimben néztem végig az „igazi” Jancsó-filmeket. Amikor egyszer egy tanárunk megkérdezte, hogy ki szereti őket, alig néhányan jelentkeztünk a hallgatók közül. Engem tényleg megfogtak a méltóságteljes, folyamatos kameramozgások, a rítusok, a hetvenes években készült filmjeinek színpadiassága. Még azok a pillanatok is, amiket nem értettem bennük. Persze idővel minden megkopik, és mai szemmel nézve tényleg nem olyan nagy kunszt már az, hogy annak idején áttételesen fejeztek ki társadalomkritikát a filmjei.
Sokkal inkább az általános folyamatok bemutatása, ami maradandó és az, ahogyan – valamennyire a későbbi posztmodern filmekhez hasonlóan – tucatnyi kulturális, történelmi idézettel, utalással, áthallással társulnak ezek a történetek. Amiket a történelmi, politikai közegtől függetlenül mai szemmel is érdemes újranézni a realista filmjei közül, azok valóban a kopár, minimalista művek, főleg a Szegénylegények és a Csend és kiáltás. De a kimondottan háborús filmnek, a Csillagosok, katonáknak a zárójelenete, amikor egy maroknyi katona a Marseille-t énekelve vonul a biztos halálba, szintén beleégett az emlékezetembe.
Később egyre több metaforikus, színpadias elem került a filmjeibe. Először a Fényes szelekben, amiben parasztokból lett, fiatal baloldali értelmiségiek foglalnak el egy keresztény gimnáziumot a második világháború utáni években. Összekeveredik itt a zsidó-keresztény hagyományos kultúra és az idealista forradalmi hevület. Általában kiemelik ennek a filmnek a korabeli ’68-as nyugati mozgalmakra tett utalásait; azt hiszem, pont ezek azok, amik mai szemmel lekoptak róla, és maradt a modellszerű bemutatása az alapvetően jó célokért küzdő, de azt egyre rosszabb eszközökkel megvalósító mozgalmaknak.
A vállaltan metaforikus Jancsó-filmek az Égi bárány című alkotással kezdődtek. Szerintem ez, és az időben következő, Még kér a nép című filmjei azok, amelyek a legjobban sikerültek ebből a szériából. Előbbi a Horthy-kort meséli el, utóbbi egy képzelt, idealizált parasztlázadást a Monarchia idejéből. Főleg a Még kér a nép az, ami már szinte egy musicalhez hasonlóan működik, ahol bármi megtörténhet. Még ha nem is érthetők teljesen a metaforikus eszközök ezekben a filmekben, mégis van egy olyan poétikus jellegük, ami inkább sejteti az értelmüket, minthogy pontosan „lefordíthatóvá” tenné. Mint a Még kér a nép fiatal katonai vezetője, akit a parasztok meggyilkolására küldenek, viszont ehelyett ő elkezd táncolni velük, és akit végül egy katonatársa lelő, majd egy meztelenül-félmeztelenül szereplő parasztlány csókjától feltámad. Ezek a karakterek már nem valódi emberek, hanem inkább attitűdöket, eszméket jelenítenek meg. A híressé vált pucér lányoknak is inkább poétikus jelentésük van, nagyon ritkán viszonyulnak hozzájuk úgy a szereplők, ahogy hús-vér nőkkel tennék.
Ez a költői „lebegés” később egyre inkább eltűnt a filmjeiből. A Szerelmem, Elektra vagy az Allegro Barbaro ugyan monumentális lett a korábbi filmekhez képest, viszont egyre kevésbé állított újat, a művészi eszközök használata, fejlődése pedig egyre belterjesebbé vált. A hetvenes évek végi, több részesre tervezett sorozatának egyik darabjáról, az Allegro Barbaróról talán nem túlzás állítani, hogy időnként már-már önparódiának tűnik. Üdítő kivétel viszont ebből az időszakból az egyik külföldön készült filmje, a Magánbűnök, közerkölcsök. Bár ennek a története is ismerős a korábbi filmjeiből – a konzervatív rend elleni lázadás leverése –, ezt tőle szokatlan eszközökkel mutatta be. Ahelyett, hogy a főszereplő, lázadó arisztokraták valamilyen értelemben harcot vívnának, provokációképpen egy orgiát rendeznek a kastélyukban. Engem a Pasolini-filmekre emlékeztet.
Például a Jézus Krisztus horoszkópjának sztorija lényegében az, hogy egy, valamiféle baloldali ellenzéki csoportosulásban résztvevő költő egyik szeretőjét meggyilkolja valaki. Majd elmegy a másik szeretőjéhez, aki azt állítja, hogy ő követte el a gyilkosságot, de valaki ezt a nőt is megöli. Utána találkozik a harmadik szeretőjével, akivel elmennek egy barátjának az üres házába, ahol néhány gépfegyveres férfi végül a költőt is megöli. A barátnője találkozik a halott politikai társaival, akik azonban letagadják, hogy ismerték volna őt, és még egy videofelvételről is eltűnik, amin korábban a barátaival szerepelt. Végül eltűnik a holttest és a ház is (!), ahol az utolsó gyilkosság történt, később pedig egy rendőr a nyilvántartásban keresi a halott költő adatait, azonban a személyi száma alapján ő sosem élt.
Míg a régebbi Jancsó-filmekben végül mindig összeállt a kép, hogy kinek mi a valódi szándéka, és akár kit, hogyan manipulált ennek érdekében, itt már nincs logikus magyarázat az eseményekre, és az ezt megelőző filmhez, a Szörnyek évadjához hasonlóan az is bizonytalanná válik, hogy valóban megtörtént-e az, ami annak tűnt. Viszont Jancsó stilizált, színpadias stílusa nem igazán elegyedik a cselekmény olyan jellegű elbizonytalanításával, mint amit pl. Alain Resnais vagy David Lynch filmjeiben el lehet fogadni, és ezek a filmek sokszorosan túlkomplikáltnak tűnnek ma már. Valami átjön belőlük a diktatúra végének abszurditásából és perspektívátlanságából, de ezt a Kutya éji dala, Jeles András, Grunwalsky, de leginkább Tarr Béla filmjei ábrázolták igazán jól.
Valamennyire olyan kagylóhéjjá vált a stílusa, mint a hosszú, kiüresedett házasságok. És még mindig azt gondolom, hogy a több éves szünet után rendezett első komédia, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten remekül robbantotta szét ezt a héjat. A korábbi filmek megfáradtnak, öregesnek, öncélúnak tűnő stílusát kimondottan laza, önreflexív váltotta fel; modorosságnak nyomát se lehet érezni, még a hosszú beállításokon se, amik – főleg a daruzások miatt – újra meglepetéseket tudtak okozni. De itt nagyon nem az esztétika a lényeg, hanem a film mentalitása: úgyis végünk nemsokára, röhögjünk hát magunkon, meg a külvilágon. Ez egyszeri gesztusként bölcs dolog, de erre nem lehet filmsorozatot építeni. Még a következő rendezése, az Anyád! A szúnyogok volt az, ami sokkal kisebb téttel, de tovább tudta vinni a Lámpás lendületét, még inkább Beckettre emlékeztető közegben, néhány szereplővel egy elhagyott vasútállomáson. A következő filmben szépen jöttek vissza az echte jancsói eszközök, a hosszú beállítás, a táncosok, zenészek, a csoportmozgás – és ez a kevert „Miki bácsi-stílus” is kezdett egyre modorosabbá, belterjesebbé, önismétlővé válni. Úgy tűnt, hogy az első szatírákkal szemben mégsem sikerült átlépnie az árnyékát, és ezen a tendencián utolsó nagyjátékfilmje, a komolyabb Oda az igazság sem változtatott. Számomra voltak kedves pillanatok ezekben a filmekben is, egy-egy kreatív szituáció, cinikus poén, a – valószínűleg Hernádi Gyulától származó – szentenciák az Ede megevé ebédemben, a Burzsoá nyugdíjasok meg a Belga, de hasonló a benyomásom ezekről a filmekről is, mint a nyolcvanas években készültekről, hogy túlterheltek, nincs már fejlődés.
Úgy emlékszem, a Magyarország 2011 előtt Tarr Béla valami olyasmivel konferálta fel Jancsót, hogy ő a mi csodafegyverünk. Még ha a kétezres években nem is, utoljára újra eltalálta olyan pontosan a célt, ahogyan mások nem tudták.
