A címadás pontosan azt a szituációt ismétli, amikor egy bál nyüzsgő tömegében szeretnénk – fogalmunk sincs, hogyan – kitűnni egy csinos fiatalember, vagy fiatal lány számára.
A címadásban nincs segítőtársunk. Ezt véssük az emlékezetünkbe! Egy pár évvel ezelőtti kisesszém a névadás nehézségeiről, szerzői és civil-életbeli dilemmáiról mereng. A téma és a nehézség hasonló, de semmiképp sem ugyanaz! A címadás is bizonyos értelemben névadás, ám míg a névadás gesztusa, mint jeleztem, szerencsés esetben egy deiktikus gesztus, melyben a dologgal, személlyel, hellyel kapcsolatban, még ha az egy erőteljesen fikcionált világmetszet is, természetességet kell sugalmaznunk, mintha csak bemutatnák a dolgot, tárgyat, helyszínt, személyt az ő tulajdon nevével együtt, addig a címadás a fikcionálás vállalt gesztusa, sőt, éppen a fikció megteremtésének mesterséges voltára hívja fel a figyelmet. A címadás voltaképpen nem más, mint a teremtés egyik fontos pillanatának rögzítése. Gesztikulálás. Mimikai affekció. Produkció. Demonstráció. Performáció („Rázzad a picsádat, galambom, hejj!”).
A címadásban tehát nincs bajunk a mesterkéltséggel. A jó cím ugyanis kiabál. Ha szerénységgel, hallgatással teszi, akkor is kiabál. Affektál. Negédesen bús. De mindenképpen felhívja magára a figyelmet, vagyis exhibicionista. Az exhibicionizmus ritka jelenségeinek az egyike, amelyeket szeretünk, amelyekre vágyunk. Ordítson rám a könyvespolcról, ijesszen rám! Előbb szarjam össze magam, aztán már nyugodtan elmosolyodhatok.
Hogy a félszeg ifjú milyen eszközzel él választott párjának elcsábításához, figyelmének felébresztéséhez, milyen stratégiát rögtönöz a táncparkett mellett szorongva, nem tudni. Nem csak hogy nem tudni, nincs rá recept. A legkisebb kockázatot talán az jelenti, hogyha mozdulatlanságunkkal, magunkra hagyottságunkkal és láthatatlanságunkkal tüntetünk. Persze ez a technika is csak abban az esetben működik, ha mi vagyunk a legláthatatlanabbak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mi vagyunk a legfeltűnőbb láthatatlanok. Nem könnyű ezt elérni. Ehhez a szerephez harsogó ügyefogyottság, minden pillanatban ugrani kész sértettség, megszeppentség, és ki tudja, még mi szükséges. Választhatunk azonban egészen más stratégiát is. Odaperdülhetünk szemtelenül az ifjú, vagy az ifjú hölgy elé, és felkérhetjük őt egy táncra. Itt a játék azonnal eldőlt, és bár a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnik, sokan egyszerűen azt nem tudják, mi a fortélya annak, hogy az eme lépéshez szükséges lelki szorongásokat az ember fia, lánya lebírja magában. Lehet üzenni. Lehet lesni, közel férkőzni. Lehet egyszerűen, és tartósan jelen lenni. Más partnerekkel hosszasan féltékennyé tenni.
A jó cím azonnal kiköveteli a figyelmet. Leemeljük a könyvet a polcról, és belelapozunk. A jó cím olyannyira fontos, mint egy szép ruha, ám ez legalább annyira igaz könyvborítóra értve, mint a bálterem széptevőinek kellékeire.
Igen ám, csakhogy a könyvek legtöbbször élükre állítva mutatkoznak a könyvespolcon, ha épp a könyvterjesztő valamelyik illetékese nem dönt úgy, hogy hivalkodó gúlát épít a bolti bejárat mellé az adott műből. Ettől a primitív mágiától eltekintve marad a könyvgerinc, ami pedig, lássuk be, vastagságán kívül ritkán tud egyébbel hivalkodni.
Nem tudjuk hát, hogy milyen a jó cím, de azért néhány homályos szabályt megfogalmazhatunk. A jó cím esetében mindenképp fontos a jó ízlés, emellett a szárnyaló fantázia. Ha a fantáziánk szárnyal, de nincs megfelelő ízlésünk, hogy saját munkánkkal valami módon arányosan címezzünk, súlyos esztétikai vétséget fogunk elkövetni. Képzeljük csak el, hogy mi magunk hánytuk papírra a Magyarország 1514-ben című magnum opuszt, és a következő címek jutnak eszünkbe: A csibészes erdélyi kölyök megpróbálja megleckéztetni a magyar urakat, de azok inkább folyékony halmazállapotban látják szívesen a mitugrász taknyost. Vagy: Ulászló, a trónbitorló pöcs. Teszem azt: A magyar parasztság hajnala!, és így tovább. Sok irányba lehet mellélőni. A Magyarország, 1514-ben azért jó cím, mert egy olyan referenciatartományt említ, amelyet az olvasó azonnal egy történettel és egy személlyel azonosít, az ország említése pedig grandiozitást és tragikus méltóságot sugall. Érdekes megnézni a Vörös és fekete Stendhal regényt. Mondhatni: telitalálat! De ki érti ezt? Ha a két szín valamelyikét másra cserélnénk, pocsék cím válna belőle. Túl mache, túl csinált lenne. Ez is egy csinálmány, de nem otromba, hanem benne az érzelmek teljessége lakik, a világok totális kontrasztja. Ráadásul mindkét szín – nyugati kultúrákban meghonosodott asszociációs mezejének – érintése erőteljes jelentéssel ruházza fel. Valójában a szerelemre és a halálra gondolunk, ám ha ez volna a cím, még azt is szégyellném, hogy a borítóra pillantottam. A Vörös és fekete egyszerre mozog az általános és – éppen a két szín említésével – a konkrét jelentés tartományaiban. Két szó, mint két dobszó. Ordít, noha nincs is benne állítmány. A vörös és a fekete egysége, hangalakja (itt a fordítással mindenképp számolnunk kell!) maga az állítás. Ez van, hogy tudniillik: vörös és fekete.
Ám ezek csak utólagos okoskodások. Aki az elemzésből próbál receptúrát farigcsálni, az kérném, pofára esik. Nem lehet ugyanis még egy Vörös és fekete. Nincs utánzás. A hasonló is utánzás. Tessék elolvasni kérném, Lázár Ervin meséjét, melyben a figurák költészeti versenyt tartanak. Aki másokat utánoz, azonnal diszkvalifikálódik.
A jó címnek ugyanakkor mégis csak elsősorban a műre kell vonatkoznia. Igen ám, csakhogy minden címadás esetében végtelen vonatkozási lehetőség rémlik fel. Vonatkozhat összefoglaló jelleggel. Tartalmi, referenciális, stiláris, vagy bármilyen pragmatikus jelleggel. Ha írok egy regényt, amelyben politikus nagyurak vesznek részt hajtóvadászaton, adhatom akár azt a címet is, hogy „Hujj!” (Amennyiben a hajtóvadászaton hujjogatnak – ebben nem vagyok teljesen biztos). Bármiként vonatkozhat, irányulhat a cím a szövegre. Akár a tagadással, az iróniával, egy műben szereplő rejtélyes, vagy jellemző szó kiemelésével. A cím lehet kiáltvány is: „Nekem itt zsidónak kell lenni.” Lehet lefegyverző: „Te egy állat vagy”, vagy épp meghökkentő: „A történelem vége”.
A jó cím csengjen jól, és semmiképp ne magyarázkodjon!
Én ennek a szövegnek az esetében biztosra mentem. Próbálkozhattam volna mással is, például így: „A bálterem magánya”. Ebben az esetben valami varázsos, kicsit tizenkilencedik századi spleen-durcás novellát vár az olvasó. Ha azt a zárójelezett mellékmondatot emelem ki, hogy „Rázzad a picsádat, galambom”, akkor egyrészt becsapom az olvasót, másrészt nem biztos, hogy a szerkesztők szívesen helyezik ki a lapjuk felületére, hivatkozván az olvasói közízlésre – teszem hozzá –, teljes joggal. Minthogy én itt a fikció és az értekező próza mezsgyéjén bóklászok, mégis inkább az értekezés területén, nem akarom becsapni az olvasót, és bízom abban, hogy ez a cím éppen azt az olvasót találja meg, aki az itt felkínált tánclépéssorra áhít. Persze egy kicsit mégis csaltam. A címben elhelyezett „titok” szó, pláne birtokos viszonyban, azt sugallja, hogy az olvasó most végre megtud valamit, amit eddig nem tudott. Én azonban mosom kezeimet. A szöveg ugyanis annyit állít, hogy ez a viszony egy nagy titkot rejt.
Ami biztos, hogy a címről csak a születése után tudjuk megmondani, jó-e, avagy érdemes tovább keresgélnünk.
Parti Nagy anekdotája jól mutatja a címadás lehetetlenségét, egyszersmind fantasztikumát (a Próbatárca szituációját én most önkényesen áthelyezem egy kocsmába). Az író tehát a kocsmában búsong, miután megírta nagyregényét, a szolgálatkész kocsmáros pedig, hogy a vendég segítségére siessen, megkérdezi, mi a gondja az úrnak. Az pedig elmondja neki, hogy nem tud címet adni a regényének. „No, hát mi sem egyszerűbb!” – vágja ki a kocsmáros. „Dobok vannak-e abban a regényben?” Az író megrázza a fejét. „Nem, dobok nincsenek.” „Hát trombiták?” „Nem, azok sincsenek.” Mire a kocsmáros összecsapja a tenyerét. „Akkor ez a könyv címe: Se dobok, se trombiták.”
Ebben pedig a kocsmárosnak teljesen igaza van.
Fotó: Takács Márton
