Címke: szent ferenc csodája

2011-01-12 / / Próza

Álljon itt egy történet azon időkből, midőn az ember maga se tudván, mit tegyen, csodára várt, s ez a csoda hamarosan olyan formán érkezett, hogy azt elérteni testet öltött lehetetlenség lett volna.

Fülöp testvér, kiről többet el nem árulhatok, mint mi szükséges e história megértéséhez, a noviciátus végeztével maga is megtette első fogadalmát, hogy Szent Ferenc atyánk nyomdokain haladva az összes szentek közbenjárásával s a testvérek segedelmével, Isten, Egyház és embertársai szolgálatában eljusson a tökéletes szeretetre. S hogy épp e szentek közbenjárása akadhatott-e el a mennyei bürokráciában, vagy maga a rendalapító atya keze van a dologban, meg nem tudjuk, míg együkkel szemtől szembe nem kerülünk valamely égi csarnokban. Legyen elég annyi, hogy amint közeledett a végső eskü napja, Fülöpöt egyre kevéssé látszott vonzani a vita consecrata tulajdonment, tiszta áhítata, annál inkább a frissen özvegyült Kálváry Alisé átszellemült tekintete.

E buzgó sugár még úrfelmutatás alkalmával se töretett meg, midőn a testvér rázta csengettyűk főhajtásra szólították a térdeplő híveket. Úgy mesélték, férje utáni nagy bánatára csak ott, a ferences rendi templom falai közt lelt vigasztalást. A gyászév letelt, tán a szomorúság is alábbhagyott, s lám, minden esti misén feltaláltad fekete, karcsú alakját az első padsorok egyikében. Gyerek ez még! – sugdosták olykor maguk közt a gyülekezet asszonyai, kik igen megkedvelték fiatal komolyságát, s finom művészetéről, miként az oltárt díszítette, majd’ mindenik nősülni szándékozó úriember csakhamar értesült. Egyedül Fülöp testvér nem nézte jó szemmel e világi némber hites ténykedéseit, s az ördögi machinéria földi megtestesüléseként gondolt rá – egyre sűrűbben, mígnem álmaiban Alisénak képzelt patái kecses selyemcipőkké váltak, szarvai helyén mirtuszág, karjába vasvilla helyett liliomcsokor került, s teste különös mód szelíden dőlt aranyozott kerevetre, arcán égi mosoly. Ez álom után akár oroszlánjaitól Dániel, várta megmenekülését Fülöp, mely csak nem érkezett. Még maga előtt is titokban, jelet kért, útmutatást, folytassa-e a szerzetesi pályát, s nem volna-e méltóbb Isten szemében a családi tűzhely csendes melege, a keresztény nyájat sajátjaival növelni… „Istenkísértéssel vétkezvén az Úr ellen, bánd meg bűneid, Fülöp!”, mondta ilyenkor, s a biztonság kedvéért – elvégre a poklot kockáztatja – kétnapi áldozatos böjtre intette magát.

De a Megbocsájtó Akarat, mint a legjobb apai gondviselés, másként ítélt Fülöp vétkei felől: elnéző derűvel fogadta kíváncsi gyermeke fohászkodó faggatózásait. Nem is bánta oly nagyon, hogy közvetlen kinyilatkoztatást várnak tőle, hiszen látta, ha ő maga közbe nem talál avatkozni, Fülöp – ki csengetésben, tömjénhordozásban igen jeleskedett, minden papi szolgálatban reménytelenül ügyetlennek bizonyult – a végén még valóban a testvérek között marad, holott igazán kitűnő kántor válnék belőle. Hanem az isteni jelenést úgy kell véghezvinni, hogy az félreérthetetlen legyen ugyan, de a szentszéknek még csak véletlenül se támadjon olyanféle gondolata, hogy boldoggá avassa boldogtalan bárányát. Eképpen gondolkodhatott a Mindenható Fülöp sorsa felől, minekután az isteni közbeavatkozás Mondokiné képében elindult a pénteki hajnali misére.