Címke: Ruszkik haza

2010-12-01 / / Próza

„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma”
Verlaine

Vad korszakomban éltem. A cigarettát az alma materbe nyomtam, és a lehulló csikkeket néha otthagytam, néha meg kirúgtam az útra, de úgy, hogy véletlen se essen a szélén lévő csatornába. Hadd lássa mindenki.
Persze csajoztam. A barátnőm a villamosmegállótól nem messze lakott, egy rövid, meredeken emelkedő, lépcsőben végződő utcában. Különös utca volt, melynek egyik oldala más nevet viselt, mint a másik. Felfele mindig a Katyń utcán sétáltam, lefele pedig a Vöröshadseregen, ugyanis így hívták az utca két oldalát, vagyis a két utcát. A múlt rendszerben, valahogy senkinek nem tűnt fel a Katyń utca, pedig még sztahanovista munkás, sőt párttitkár is élt ott. És valahogy rendszerváltás után meg a Vöröshadseregről feledkezett meg mindenki, pedig még emléktáblát is állítottak a lengyel áldozatoknak, de a nagy felhajtásban nem figyelt senki a túloldalra, és elfelejtettek szólni. Pedig a postás akart, hogy azért már több mint húsz éve történt a rendszerváltás, Kádár János is meghalt, most már nyugodtan lehetne változtatni.

Vad korszakomat éltem. Amikor a vénasszony szatyra elszakadt, és szétgurultak a paradicsomok a villamoson, nem segítettem, hanem rájuk léptem. Örömöm leltem benne, ahogy a piros húsuk kifakad, és kifolyik az a nyamvadt levük. Hadd lássa mindenki.
Szép fák nyújtóztak az utcán, azaz mindkét utcán egyaránt. Mikor arra jártam, mindig hallottam sóhajtani a legidősebb fát a fasoron; azután vágták ki, miután meghalt a legidősebb lakó abban a házban, ahol a barátnőm is élt. Igazi értelmiségi nőt kell elképzelni, nagyszerű elmével, amit az elmúlás ölt meg, sok könyvvel és egy versenyzongorával, amit a kevésbé értelmiségi rokonok öltek meg. Éppen kapóra jött a lomtalanítás, és mindent kidobtak. Így nagyszerű költők, írók könyvei végezték kinn a fák között; meg a versenyzongora, amit azért selejteztek ki, mert több billentyűje hamisan szólt, és az alkoholista művész csak disszonánsan tudott rajta Chopint játszani, megpihenve útban hazafele.
Azokon a napokon ismerkedtem össze a barátnőmmel, és mikor hazakísértem, egymásnak estünk. A nagyszerű költők, írók munkáinak papírtömegében szeretkeztünk vadul. A lapok átitatódtak a húgytól, hányadéktól és szartól, hiszen vagy egy hete kinn voltak. De bennünket nem érdekelt, és a combjai közé élveztem, mikor elszabadult a versenyzongora, amit nem rögzítettek, és nekiütközve a legidősebb fának a fasoron, kidöntötte azt. Mint kiderült, belül már erősen korhadt – de mégis mi öltük meg. Így a legidősebb lakó után a legidősebb fa is meghalt. (…)