Címke: Murzsa Tímea novellái

2015-08-06 / / kiemelt

Szvoren Edina legújabb könyve, Az ország legjobb hóhéra az idei Könyvhét egyik legjobban várt újdonsága volt. Az írónő a Pertu megjelenése után, a második kötetével, a Nincs, és ne is…

2012-09-18 / / Próza

Öregnarancs arcán egy seb hasít végig, tátongó fekete űr, feketelyuk, beszippantja a levest. Szürcsöl a száj, vékony pengeajkak közelednek egymáshoz. Betűlevest eszik, az ‘A’ betű ráragad az állára.

– Mama, az állad.

Rám néz, nem tud már fókuszálni. Sárga szeme van, úgy sárga, mint az olajjal keveredő tej. Remeg az arc, a szemhéj nehezen esik rá a szemgolyóra, majdnem befedi. Milyen furcsa bőrredő ez, sosem szerettem. Nem szerettem a Mama szemét nézni. Régen olyan volt, mint a sasé. Erős sárga, vékony pupillával. Ahogy nézett rám, kicsit görbe orrával úgy tűnt nekem, mint egy ragadozó. Féltem tőle. Most már nem félek, már nem keres a tekintetével, nem vadászik ő már semmire. Egyik reggel, mikor tükörbe néztem, megfigyeltem a szemeimet. Nekem is olyan redős lesz, mint neki. Súlyos a bőröm. Iszonyodtam a tükörképtől, el akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Már egészen sárgának láttam az íriszem, sárgának, mint a Mamáét. Végigsimítottam az orromon. Egy kis göbön megakadt az ujjam, hát az orrom is az övé. Az egész arcom az övé, nem akarom.

A Mama állán még mindig ott van az ‘A’ betű. Odamegyek, fogom a szalvétáját, és letörlöm. Ahogy hozzáérek a pergamen bőrhöz, Mama hirtelen rám néz. Úgy néz, hogy azt hiszem, tudja, hogy iszonyodva érek hozzá. De azért elmosolyodik. Ahogy mosolyog, az állizma megmozdul, az ‘A’ betű leesik. De azért úgy csinálok, mintha letöröltem volna.

– Így, Mama, most már jó lesz.

De nem lett jó. Szürcsöli tovább a levest, mint egy régi porszívó. Bekapcsolom a tévét, szereti nézni, bár nem tudom, hall-e valamit, vagy csak a színeket látja.
Négy óra, beviszem a gyógyszereit. Egy zöld tartóban vannak, három rekeszben, reggel, délben, este. Régen dobozban tartotta őket, katonás sorban, rajtuk fegyelmezetten, szépírással írva, hogy mikor kell bevenni őket. Ma már nem ír, a keze túl reszketeg. A betűk gyermeteg firkához hasonlítanak.

– Mama, itt a gyógyszer.
– Nem kell.
– De kell, Mama.

Odamegyek, becsúsztatom a tátongó résen a tablettákat. Nehezen nyel, az ádámcsutkájára rászárad a bőr, a nyelésnél megfeszül. El ne szakadjon, gondolom, itt fog vérezni nekem. És már látom is magam előtt a sebet, mint egy újabb szájat a Mama nyakán.