Címke: Tibike álma Emese

2012-01-06 / / Próza

(Részlet Az Óriáscsecsemő regénykezdeményből)

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.