Címke: Próza

2010-03-14 / / Próza

Én, a Tűrőlelkű Odüsszeusz, ki sokfelé bolyongtam s hosszan hányódtam, mire az olümposzi istenek kegyéből hazaérkezhettem, sejtvén, hogy mint a hatalmas, de kopott patájú bikára is veti néha vérgőzös tekintetét az éhes oroszlán, megérezte szagomat Cerberos mindhárom ocsmány fejével, s hallván, amint halált hozó ugatását felém küldi, hajdan szilárd kezembe tollat szorítok, hogy szavakkal öntsem át hősiességemet a görög ifjak szívébe.
Hát szólj nekem, Múzsa, az isteni parancs tiszteletéről, bátorságról, a nemes szív kínjairól; Hüperión Éliosz barmairól, Trója elfeledett nevű harcosairól és Akhilleusz könnyeiről; szólj nekem erről is és mindarról, amit az istenek állatnak nem, csakis az embernek adományoztak. Szólj minderről felidéz… (Mily nehéz mozdítani kezemet!) felidézve saját bolyongásaim éve… (Szinte nyakamban érzem a háromfejű kutya dögvészes leheletét!) bolyongásaim éveit mind… (Már csak kevés időm maradt e világon…) Vezesd tollamat, Múzsa, s mivel testem, e megkopott eszköz már alig alkalmas munkára, szólj nekem csak… (Mily éles fogak villannak fel sűrű sorokba tömve e leghatalmasabb véreb torkában, mint ahogy éjszínű szörnyű halál villant valaha egy másik, édes életeket lopó sorban…) életem csak egy részéről… De melyik részéről? (S mily furcsán hasonlít e halált hozó hang arra a hangra… Az istenekre, bármely daliás harcos térde remegni kezdene e három riadalmas fej láttán! De én, ki még fülemben a Szírének dalával láttam kétszerennyi riadalmas fejet, nem félhetek!) Múzsa… Szólj hát hősi tettemről, Szkülla barlangjának áthajózásáról.

2010-03-08 / / Próza

Aranygombos huszárjelmezben állt az a gyerek a Prága előtt – lassan két órája egyik lábáról a másikra. Mondanám, hogy vigyázó szemeimet az újság felett rá… meg, hogy ki ne lépjen…

2010-03-06 / / Próza

A keresett szöveg nem található. szerelem A definíció helytelensége okozhatja a bajt. Nem vagyok képes leírni a dolgot, nem ismerem a dolgot, hát hogy a rossebbe találhatnám meg a dolgot.…

2010-02-21 / / Próza

Baromi fagy volt ma. Reggel esett a hó, aztán az útra fagyott. Iszonyatosan csúszott, teljesen megbénult a közlekedés. Még gyalog is csak araszolva tudtam menni. Alapjában én szeretem a jeget, de ma olyan volt, mintha valaki elment volna, és csak ez maradt volna utána, ráragadva az útra, meg minden. Mintha valamit takart volna a jég. Nem tudom, talán túl mozdulatlan volt az utca. Ezt elfelejtettem mondani, egy lélek, de komolyan, egyetlen tag sem volt kinn. Elég lehangoló volt. Bárhová néztél, minden szürke és üres. Mondjuk ez fura. Általában a telet, a havas-jeges téli utca látképét szoktam a „legteltebb” látványnak mondani. Van azon minden, tudod, mint a bóvli képeslapokon, barátságosan kéklő jég, amin kövér csillagokban csillan meg a fény, meg házak hófödte tetővel, és az ablakon arany fény szűrődik ki, ami az egyetlen meleg szín az egész képen. Persze az életben nem szokott ilyen képeslapszerűen giccses lenni a tél, bár néha igen, de még akkor is szép. Legalább nem mű, meg valahogy boldog. Totál nem értem amúgy mitől. A magyartanárom azt mondta nekem egyszer, hogy az életben semmi se mű. Nemt’om, mennyire van igaza.

2010-02-13 / / Próza

Odakint már két napja zuhogott, mintha megjött volna a monszun itt északon. Az őszes idős férfi az ablakából figyelte a szakadó csepperdőt. Halkan kopogtattak. Hallotta, de nem válaszolt semmit. Nem…

2009-11-30 / / Próza

Halva született, és a világra jőve sírása betöltötte a teret, virtuális vektortér ábrázolássá változtatva minden gondolatot, ahol nem lehet egyik helyről a másikra jutni, csak ha ő akarja, de ő…

2009-11-24 / / Próza

– Figyelj. Látom hogy igyekszel, és látom hogy van benned kitartás, és némi tudás is szorult beléd. De ez, tudod, manapság már nem elég. – Mivan? – Tudom, te próbálkozol,…

2009-10-26 / / Próza

A sóhajtás természete Az egész úgy néz ki, hogy te sóhajtasz, a tüdődből kiáramlik a levegő és csatlakozik a kósza szellőhöz, ami az imént meglegyintette a hajadat, majd végigrohan az…

2009-10-21 / / FÉL folyóirat

pléd2Volt egyszer egy fiú, aki arra ébredt, hogy nem létezik.
Könnyedén kelt fel az ágyból, magával rántva hamuszürke köpenyét: a takaróját. Már nem kellett, hogy a lába elérje a földet. A kezére pillantott: fehér, puha tenyerei voltak ‑ egy-két évig zongorázott is még régen. Nem volt valami izompacsirta: biztos nem sokszor verekedett még életében.
Most azonban már nem volt keze: csak az előszobatükörben láthatta meg saját magát ‑ úgy, ahogy délután lefeküdt; gyűrött, fehér inggel, piszkos aljú farmernadrággal, aminek zsebéből már hiába kapta volna elő a telefont.
Hogy mit szólt hozzá, nem tudni. Talán örült is neki. Legalábbis nem reagálta túl a dolgot: a félhomályban úgy láttam, tükörbeli arca kifejezéstelen maradt.
Ötpercnyi bámészkodás után úgy gondolta, ideje lenne kezdeni valamit a helyzettel. Lassan, kullogó lépteket imitálva haladt, de már nem volt szüksége arra, hogy kinyissa szobája ajtaját. Sőt, már nem is volt szobája. Szétdobált holmija helyett egy fotel állt, kis asztalka, és egy szépen megvetett ágy: egy vendégszoba. Képzeletében végigrostálta azokat a dolgokat, amiket szeretett: a gépét, a videó- és számítógépes játékokat, a dobozban porosodó playstationjét, a földrajzi atlaszt, az általánosban sokat nyúzott műanyag hősöket és dinoszauruszokat, meg a tankönyveit és a kötelezőket ‑ tulajdonképpen már egyik sem hiányzott. Tehát nyugodtan továbbállhat.
Édes szüleit ritkán látta otthon, és akkor sem érdekelte őket, hová megy. De minek is kezdjen ezen filózni: hiszen nincsenek is szülei. Amikor belépett a régi szobájába, egykedvűen belátta, hogy ő nem meghalt: ő nem létezik. Mintha számított volna erre. Nem is. Nem gondolt sose ilyesmire. Csak valahogy érezte.
Miközben kisodródott a lakótelepre, az jutott eszébe, miket gondolt elalvás előtt. Arra gondolt, hogy nincs barátnője. Arra gondolt, hogy Petróék buliján volt egy szép lány, aki tetszett is neki, ismerte is valahonnan, de éppen mikor rápillantott, akkor esett le a székről a kis műanyag pohárkák eltüntetett tartalma miatt. A buli többi részére nem emlékezett. A fotelben ébredt fel, ingó fejjel, Petró szülei hazairányították. Tök gáz volt. Na, azóta rá se nézett lányokra.

Mindig jó volt hozzánk. Soha nem ordibált velünk. Sőt: még fennhangon sem hallottuk beszélni. Kedves, nyugodt ember volt. Szerette anyánkat – amikor hazajött, mindig megölelte, megcsókolta. Jó férj, jó apa…

– És akkor megkaphatom a régidet? – Nem. – Miért? – Mert majd szeretném eladni. Nem kaphattam meg. Nem mintha számítana, de ha csak egy percig fáj valami, akkor is…

2009-09-05 / / Próza

Szent Péter előtt Markó Anitának – Maga Kassák Lajos, igaz? – Igen. – felelte megszeppenve, hogy egy ilyen nagy „ember” ismeri őt. – Maga szokott nikkel szamovárokat reptetni az emberek…