Címke: Próza

2012-11-26 / / Próza

A könyvtáros utolsó története Legenda Azt hallom a nagyapámtól egyszer csak: – Jajj, de beteg vagyok, talán meg is halok. Majd elcsendesült a könyvtárszoba, de ez a csend csak addig…

2012-10-07 / / Próza

nem akarok menni. nem akarok menni. nem-akarok-menni. nem nem nem nem akarok menni.
nem akarok menni. de nem nem nem nem nem. nem megyek nem megyek nem akarok menni.
leülök és itt vagyok és leülök ide lefekszek ide és lefekszek ide és nem fogok menni itt fekszem nem fogok menni Anya.
ki sározta össze az ülést. nem én sároztam össze nem én voltam nem tudom ki sározta össze a Bogi sározta össze. ki sározta össze nem én voltam menjünk már Anya.
hol van. mi hol van. hol van. mi hol van hát a Brúnó kapitány hol van. nincs itt nincs az uzsonna mellett nincs az ülés alatt a kabátomban hol van. otthon maradt leesett a kertben a lépcsőházban leesett a kocsi mellett a sárba maszatos lett a szőre a ruhája. de hol lehet a Brúnó kapitány reggel még megvolt az előszobában még megvolt a lépcsőházban még megvolt hol van. itt sincs hol lehet nem nincs itt nem tudok aludni délután ha nincs meg a Brúnó kapitány. menjünk vissza érte Anya.
szia. jössz értem ugye szia. szia szia. ugye jössz értem mikor jössz értem. az még hány óra. ne menj még ugye jössz értem az alvás után majd jössz értem gyere majd jó ne menj. szia szia én is szeretlek majd gyere majd jó. igen alszok rendesen majd fogok aludni a Brúnó kapitánnyal. ugye majd felvarrod a szemét Anya.

mi vagyunk ti vagytok
mi vagytok ti vagyunk

2012-09-25 / / Próza

Ezt a bágyadt bizonytalanságot nagyon gyorsan el kell felejteni. Jókedv, közvetlenség, az igen, és sokat kell beszélni, mulattatni, nehogy már nekem ne sikerüljön. És félni sem szabad. Ő is megmondta. „Ne merészelj félni tőlem, érted?” Alig pár nappal azután, hogy hosszasan taglalta, hogy csak az én kedvemért jön, viselkedjek már úgy, ahogy egy normális, értelmes fiúhoz illik. Ilyennek tart? A karom jéghideg, a testem forró. Ötven perc múlva találkozunk, egy óra múlva meglátja, amit meg kell látnia. Szól az előttem ülő nyanya, hogy ne rázogassam a lábam, mert remeg alatta az ülőke.
Tehát mindent magabiztosan, kedvesen és közvetlenül. Mintha már mióta jóba lennénk. Az egész társaságból én vagyok az egyetlen, aki nem tűri, hogy úgymond poénból kurvának nevezzék a párját. Az egész baráti kör rajtam csámcsog, hogy ejnye, de jóban vagyok vele, lassan itt az ideje, hogy vele is tudassak valami hasonlót.

2012-09-18 / / Próza

Öregnarancs arcán egy seb hasít végig, tátongó fekete űr, feketelyuk, beszippantja a levest. Szürcsöl a száj, vékony pengeajkak közelednek egymáshoz. Betűlevest eszik, az ‘A’ betű ráragad az állára.

– Mama, az állad.

Rám néz, nem tud már fókuszálni. Sárga szeme van, úgy sárga, mint az olajjal keveredő tej. Remeg az arc, a szemhéj nehezen esik rá a szemgolyóra, majdnem befedi. Milyen furcsa bőrredő ez, sosem szerettem. Nem szerettem a Mama szemét nézni. Régen olyan volt, mint a sasé. Erős sárga, vékony pupillával. Ahogy nézett rám, kicsit görbe orrával úgy tűnt nekem, mint egy ragadozó. Féltem tőle. Most már nem félek, már nem keres a tekintetével, nem vadászik ő már semmire. Egyik reggel, mikor tükörbe néztem, megfigyeltem a szemeimet. Nekem is olyan redős lesz, mint neki. Súlyos a bőröm. Iszonyodtam a tükörképtől, el akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Már egészen sárgának láttam az íriszem, sárgának, mint a Mamáét. Végigsimítottam az orromon. Egy kis göbön megakadt az ujjam, hát az orrom is az övé. Az egész arcom az övé, nem akarom.

A Mama állán még mindig ott van az ‘A’ betű. Odamegyek, fogom a szalvétáját, és letörlöm. Ahogy hozzáérek a pergamen bőrhöz, Mama hirtelen rám néz. Úgy néz, hogy azt hiszem, tudja, hogy iszonyodva érek hozzá. De azért elmosolyodik. Ahogy mosolyog, az állizma megmozdul, az ‘A’ betű leesik. De azért úgy csinálok, mintha letöröltem volna.

– Így, Mama, most már jó lesz.

De nem lett jó. Szürcsöli tovább a levest, mint egy régi porszívó. Bekapcsolom a tévét, szereti nézni, bár nem tudom, hall-e valamit, vagy csak a színeket látja.
Négy óra, beviszem a gyógyszereit. Egy zöld tartóban vannak, három rekeszben, reggel, délben, este. Régen dobozban tartotta őket, katonás sorban, rajtuk fegyelmezetten, szépírással írva, hogy mikor kell bevenni őket. Ma már nem ír, a keze túl reszketeg. A betűk gyermeteg firkához hasonlítanak.

– Mama, itt a gyógyszer.
– Nem kell.
– De kell, Mama.

Odamegyek, becsúsztatom a tátongó résen a tablettákat. Nehezen nyel, az ádámcsutkájára rászárad a bőr, a nyelésnél megfeszül. El ne szakadjon, gondolom, itt fog vérezni nekem. És már látom is magam előtt a sebet, mint egy újabb szájat a Mama nyakán.

2012-04-27 / / Próza

Arc

Szent meggyőződés, az arc az ember képe és legőszintébb alkotása.
(Ha lehet valamink őszinte.)
Nemcsak belső hangjai csapódnak le rá, az érzések gőzös mivoltuknál fogva,
de az ember exponálási ideje vetítésével együtt. Fecnikből összerakott mozaikfénykép,
vagy inkább csempézett hangulat, ez az arc.
Idővel, térrel márványozott fürdőszoba, melyre lecsapódnak az érzelmek ezernyi nedves
pöttyei, hogy az arculaton folyjanak le, léha könnycseppként és váratlanul.
A vakolat főleg szavaktól repedezik. Más csempézett fürdőszobákból suttogott, hirtelenjében
elkapott szófoszlányoktól, vagy pedig falhoz vert bántásoktól.
Minket, engem, téged emlegettek és mindent tudtak, amit te rólam nem. Hirdették könnyeidet cseppről cseppre elmesélve és kortyolgatva történetünket, hogy aztán távozzon a természetbe, ahogyan én tőled.
Ideje felfognod, könnyeidet is. Ha engem kérsz, kicsavarom őket belőled, arcod ronggyá válik.
Mert nem akarom már, hogy sírj. Így végzek egyszerre az összessel, hogy a
penész ne kóstolja párás arcodat, sem poshadt szívedet.
A penész árulna el engem, spóráról spórára hömpölyögne az érzés,
amit velem érzel, ha kezemet megfogod. Imbolyogna és kiröhögne. Gondolnád, éppen olyan
vagyok, mint ez a vigyorgó penészspóra. Én ezért röhögnék, és most is teszem.

2012-02-27 / / Próza

(Csáth Géza 125. születésnapjára) Az orvos szabadkai házában az állott levegő akkor mozdult meg, amikor a szúnyoghálós ajtón belépett egy dús, gesztenyebarna hajú fiatalember. Unokatestvérét egy pamlagon heverve találta. –…

2012-02-19 / / Próza

„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”

Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.

2012-02-07 / / Próza

A verőfényes napsütésben, a szürke homlokzatú ház aljában lévő Babák adása és javítása nevű bolt küszöbét lépte át magas sarkú cipőjében egy jól öltözött, elegáns asszony, és így köszönt:
– Jó napot!
– Szép napot, miben segíthetek?
– A kislányomnak szeretném megcsináltatni a babáját, mert földhöz vágta, és letört az orra. Van róla egy fényképem. Meg lehetne oldani?
– Abban az esetben, ha van ilyen fej raktáron, minden gond nélkül, ha nincs, akkor nem tudok biztos választ adni. Minden azon múlik, hogy tudok-e rendelni ilyen fejet. Megnézhetném a fényképet?
– Természetesen, egy pillanat, itt kell lennie…
Egy másodperc múlva a kép ott pihent az asztalon. A férfi ránézett, és az mondta:
– Ilyen fej biztos, hogy lesz hozzá. Ez az egyik legnépszerűbb.
– Nagyszerű, köszönöm szépen! Mennyivel tartozom?
A baba közben tulajdonost cserélt.
– A munka elkészültével kell fizetni.
– Rendben, még egyszer nagyon…
– Maga szereti a babákat? – vágott közbe a férfi.
A nő meglepődött a kérdésen. Tulajdonképpen ehhez hasonló kérdést évek óta nem intéztek hozzá.
– Őőő… Hát persze, szerettem kislány koromban, de most már nagy vagyok az ilyen gyerekes dolgokhoz.
Azonnal beugrott Annának (így hívták a hölgyet), hogy ez egy szörnyen buta és tapintatlan válasz volt, és nagy valószínűséggel megbántotta a férfit.

2012-01-25 / / Próza

„Hidd el, alig láthat valamit az ember
önmagán kívül.”
(Kassák Lajos)

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.

2012-01-19 / / Próza

Mindig kissé bágyadt volt, és furcsa, hörgő hangokat adott ki magából. Azt mondta, az orrsövényével van valami gubanc, én valami pszichés rendellenességet feltételeztem mögötte. Talán Tourette-szindróma. Kényelmetlen lehetett számára, amikor…

2012-01-06 / / Próza

(Részlet Az Óriáscsecsemő regénykezdeményből)

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.

2011-12-24 / / Próza

„Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night”

Dohányfüstben úszott a hely. Egy előadás után ültem be, piszok hideg volt, és azt gondoltam: „ miért ne üljek be egy italra, csak úgy ?”. Így hát beültem, a hely egy hátsó részén foglaltam helyet. Eléggé kavargott a fejem. Jean-Paul és Simon szerelme, a hangos zene, általában véve a hangzavar, és a Mester és Margarita járt a gondolataimban. Utóbbit nem csupán saját szórakoztatásomra olvastam, nem is először, de ez most nem igazán fontos. Tehát ott ültem, és zsongott a fejem, kicsit fájt is. Elkezdtem olvasni. Először nehézkesen ment a dolog, ahogy az lenni szokott. Nem tudtam teljesen odakoncentrálni, fel-felpillantottam, körültekintettem, megnéztem magamnak az embereket. Volt ott minden fajta. A lányokra koncentráltam. Eszem ágában sem volt odamenni valamelyikhez, vagy hasonló. Csak szeretem csodálni a lányokat a maguk sajátos szépségében. Egy szép lány olyan is lehet, mint egy szép kép. Az ember nem feltétlenül azért nézi, mert kezdeni akar vele valamit. Egyszerűen csak jó nézni. Szóval eleinte kevésbé tudtam a könyvre koncentrálni, aztán, ahogy haladtam előre, mégiscsak megfogott Bulgakov festészete. Például Woland, mikor színpadra lép a frakkjában, kíséretével. Lenyűgöző. A tizenkettedik fejezet végén jártam, az előadás volt soron, majd néhány perc múlva le is vitték a konferanciét, az elődás véget ért, és következett Ivan és a Mester. Tizenharmadik fejezet: A hős megjelenik. Szeretem ezt a részt, a beszélgetést, hogy végre találkozik a második világ, az írók értik egymást, és értik Pilátust is. Ekkor egy lány lépett oda hozzám:
– Kölcsönadod a könyved egy sorra? Szeretek beleolvasni abba, amit idegenek olvasnak, ezeknek a soroknak mindig van valami üzenetük.
– Ja.