Címke: Próza

2011-07-09 / / Próza

   Amikor a szüleim elváltak, mindenről meg tudtak egyezni, csak arról nem, hogy kié legyenek a falon lógó fényképeim. Végül arra jutottak, hogy igazságosan feleznek. Kiszedték az összes képet a keretből.…

2011-02-27 / / Próza

Anna ül a váróban. Még néhány perc, és meglesznek az eredmények. Addig is elrágcsál néhány kekszet. Gyűlöl enni, mégis, mintha egy láthatatlan kéz tömné a szájába az ételt, hogy örökké…

2011-01-12 / / Próza

Álljon itt egy történet azon időkből, midőn az ember maga se tudván, mit tegyen, csodára várt, s ez a csoda hamarosan olyan formán érkezett, hogy azt elérteni testet öltött lehetetlenség lett volna.

Fülöp testvér, kiről többet el nem árulhatok, mint mi szükséges e história megértéséhez, a noviciátus végeztével maga is megtette első fogadalmát, hogy Szent Ferenc atyánk nyomdokain haladva az összes szentek közbenjárásával s a testvérek segedelmével, Isten, Egyház és embertársai szolgálatában eljusson a tökéletes szeretetre. S hogy épp e szentek közbenjárása akadhatott-e el a mennyei bürokráciában, vagy maga a rendalapító atya keze van a dologban, meg nem tudjuk, míg együkkel szemtől szembe nem kerülünk valamely égi csarnokban. Legyen elég annyi, hogy amint közeledett a végső eskü napja, Fülöpöt egyre kevéssé látszott vonzani a vita consecrata tulajdonment, tiszta áhítata, annál inkább a frissen özvegyült Kálváry Alisé átszellemült tekintete.

E buzgó sugár még úrfelmutatás alkalmával se töretett meg, midőn a testvér rázta csengettyűk főhajtásra szólították a térdeplő híveket. Úgy mesélték, férje utáni nagy bánatára csak ott, a ferences rendi templom falai közt lelt vigasztalást. A gyászév letelt, tán a szomorúság is alábbhagyott, s lám, minden esti misén feltaláltad fekete, karcsú alakját az első padsorok egyikében. Gyerek ez még! – sugdosták olykor maguk közt a gyülekezet asszonyai, kik igen megkedvelték fiatal komolyságát, s finom művészetéről, miként az oltárt díszítette, majd’ mindenik nősülni szándékozó úriember csakhamar értesült. Egyedül Fülöp testvér nem nézte jó szemmel e világi némber hites ténykedéseit, s az ördögi machinéria földi megtestesüléseként gondolt rá – egyre sűrűbben, mígnem álmaiban Alisénak képzelt patái kecses selyemcipőkké váltak, szarvai helyén mirtuszág, karjába vasvilla helyett liliomcsokor került, s teste különös mód szelíden dőlt aranyozott kerevetre, arcán égi mosoly. Ez álom után akár oroszlánjaitól Dániel, várta megmenekülését Fülöp, mely csak nem érkezett. Még maga előtt is titokban, jelet kért, útmutatást, folytassa-e a szerzetesi pályát, s nem volna-e méltóbb Isten szemében a családi tűzhely csendes melege, a keresztény nyájat sajátjaival növelni… „Istenkísértéssel vétkezvén az Úr ellen, bánd meg bűneid, Fülöp!”, mondta ilyenkor, s a biztonság kedvéért – elvégre a poklot kockáztatja – kétnapi áldozatos böjtre intette magát.

De a Megbocsájtó Akarat, mint a legjobb apai gondviselés, másként ítélt Fülöp vétkei felől: elnéző derűvel fogadta kíváncsi gyermeke fohászkodó faggatózásait. Nem is bánta oly nagyon, hogy közvetlen kinyilatkoztatást várnak tőle, hiszen látta, ha ő maga közbe nem talál avatkozni, Fülöp – ki csengetésben, tömjénhordozásban igen jeleskedett, minden papi szolgálatban reménytelenül ügyetlennek bizonyult – a végén még valóban a testvérek között marad, holott igazán kitűnő kántor válnék belőle. Hanem az isteni jelenést úgy kell véghezvinni, hogy az félreérthetetlen legyen ugyan, de a szentszéknek még csak véletlenül se támadjon olyanféle gondolata, hogy boldoggá avassa boldogtalan bárányát. Eképpen gondolkodhatott a Mindenható Fülöp sorsa felől, minekután az isteni közbeavatkozás Mondokiné képében elindult a pénteki hajnali misére.

2010-12-01 / / Próza

„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma”
Verlaine

Vad korszakomban éltem. A cigarettát az alma materbe nyomtam, és a lehulló csikkeket néha otthagytam, néha meg kirúgtam az útra, de úgy, hogy véletlen se essen a szélén lévő csatornába. Hadd lássa mindenki.
Persze csajoztam. A barátnőm a villamosmegállótól nem messze lakott, egy rövid, meredeken emelkedő, lépcsőben végződő utcában. Különös utca volt, melynek egyik oldala más nevet viselt, mint a másik. Felfele mindig a Katyń utcán sétáltam, lefele pedig a Vöröshadseregen, ugyanis így hívták az utca két oldalát, vagyis a két utcát. A múlt rendszerben, valahogy senkinek nem tűnt fel a Katyń utca, pedig még sztahanovista munkás, sőt párttitkár is élt ott. És valahogy rendszerváltás után meg a Vöröshadseregről feledkezett meg mindenki, pedig még emléktáblát is állítottak a lengyel áldozatoknak, de a nagy felhajtásban nem figyelt senki a túloldalra, és elfelejtettek szólni. Pedig a postás akart, hogy azért már több mint húsz éve történt a rendszerváltás, Kádár János is meghalt, most már nyugodtan lehetne változtatni.

Vad korszakomat éltem. Amikor a vénasszony szatyra elszakadt, és szétgurultak a paradicsomok a villamoson, nem segítettem, hanem rájuk léptem. Örömöm leltem benne, ahogy a piros húsuk kifakad, és kifolyik az a nyamvadt levük. Hadd lássa mindenki.
Szép fák nyújtóztak az utcán, azaz mindkét utcán egyaránt. Mikor arra jártam, mindig hallottam sóhajtani a legidősebb fát a fasoron; azután vágták ki, miután meghalt a legidősebb lakó abban a házban, ahol a barátnőm is élt. Igazi értelmiségi nőt kell elképzelni, nagyszerű elmével, amit az elmúlás ölt meg, sok könyvvel és egy versenyzongorával, amit a kevésbé értelmiségi rokonok öltek meg. Éppen kapóra jött a lomtalanítás, és mindent kidobtak. Így nagyszerű költők, írók könyvei végezték kinn a fák között; meg a versenyzongora, amit azért selejteztek ki, mert több billentyűje hamisan szólt, és az alkoholista művész csak disszonánsan tudott rajta Chopint játszani, megpihenve útban hazafele.
Azokon a napokon ismerkedtem össze a barátnőmmel, és mikor hazakísértem, egymásnak estünk. A nagyszerű költők, írók munkáinak papírtömegében szeretkeztünk vadul. A lapok átitatódtak a húgytól, hányadéktól és szartól, hiszen vagy egy hete kinn voltak. De bennünket nem érdekelt, és a combjai közé élveztem, mikor elszabadult a versenyzongora, amit nem rögzítettek, és nekiütközve a legidősebb fának a fasoron, kidöntötte azt. Mint kiderült, belül már erősen korhadt – de mégis mi öltük meg. Így a legidősebb lakó után a legidősebb fa is meghalt. (…)

2010-08-10 / / Próza

Na, végre! – csapta össze harminc évnyi házasságban ráncosodott kezeit Kiss Ernő, nyugalmazott dandártábornok ötven éves felesége. – Na, végre! – ismételte nejét Kiss Ernő, nyugalmazott dandártábornok, jobb oldalára fordult, és kettőt horkantott – másnaposan, de egyáltalán nem érdekelte már, mi következik mindebből. Ő ártatlan, tanúk meg nincsenek. Gondolhat az Ildi, amit akar, most már mindegy, és különben is: jobb így. Megint horkantott.

Az első évben – ez 1980-ban lehetett – még kevéssé az elforduláson, mint inkább a horkantáson volt a hangsúly, s akkor még Kiss Ernő (akkor még nem nyugalmazott nem dandártábornok) a maga adta tekintélyes hangra akár a reggeli ébresztő trombitaszóra pattant ki vigyázzállásban az ágyból. Az akkor még nem ötvenéves feleség mindebből mértani pontossággal kikövetkeztethette, hogy a kávé öt percen belül az éjjeli szekrényen gőzölög. Balra fordult, és – meggyőződve házassága abszolút tökéletességéről – elégedetten kettőt sóhajtott. Nem sokáig. A kávé egészen 1980. december 31-ig minden reggel pontosan fél hétkor az elvártnak megfelelően két cukorral, tejjel meg is érkezett, mígnem 1981. január elsejének reggelén… Kiss Ernő arra ébredt, hogy nem ébredt fel, jobb oldalára fordult, és – meggyőződve házassága abszolút tökéletességéről – elégedetten kettőt horkantott. Rosszul tette. E jeles napra datálható ugyanis, hogy a majdani nyugalmazott dandártábornok (majdan ötvenéves) felesége akaratán kívül csődeljárást kezdeményezett házassága ellen anyja ötödik emeleti panellakásának konyhájában. – Na, végre – mondta erre Anyuci, a már ekkor elviselhetetlen házisárkány, s mint a házasságok védőszentje még aznap beköltözött Kiss Ernő, majdani nyugalmazott dandártábornok tejjel-két cukorral folyó Kánaánjába.

2010-03-23 / / Próza

Általában megvárták, hogy szépen kifejlődjenek a szirmaik, néha még azt is, hogy kinyíljanak, és láthassuk a porzókat és a termőt. Ezen a tavaszon épp, hogy vöröses árnyalatúak kezdtek lenni a tulipánok, egyből ellopták őket. Elmetszették a különösen hosszú szárukat, ráadásul nem is alul, hanem közép tájt. Így az utcai kiskertünkben sok kis csonk jelezte; itt vannak azok a tulipánok, amelyeket tulajdonképpen nem is ismerünk. Épp, hogy tudtuk, hogy vörösek. Most meg biztos egy drága muranói vázában vannak, valami gazdag ember házában, mondta Erzsi néni, aki a mi szintünkön lakott, és bőven volt ideje nyugdíjas lévén, ki is kiáltotta magát kertfelelősnek.
Azon a tavaszon költözött az utcába egy új lakó, pont a velünk szembeni, egyszerű, háromszintes volt munkásházba. Nem volt csúnya az épület, bár szép sem. A kertje persze rondább és gazosabb, úgyhogy azért Erzsi néninek mégiscsak megfelel a mi kertünk, de a lakói rendes emberek, szóltam, mikor a nagymamám, aki akkor már a kórházban lakott, kérte, hogy meséljek a budai kis utcáról, annak házairól, lakóiról, amire ő már nem emlékezett, pedig ott nőtt fel.
Az új lakó vagy nem hozott semmi bútort, vagy éjszaka költözött, de egy biztos, mi nem érzékeltünk semmi mozgást a lakás körül. Miután már vagy két hete ott lakott, elkezdtek teljesen világosak lenni az ablakai éjjel. Olyan fényáradat jött ki, hogy az ablakunkon bejutva zavart minket éjjel, aludni sem tudtunk. Mit csinálhat ez az ember? Átmegyek, és lekapcsoltatom ezeket a reflektorokat, vagy nem tudom miket, szólt apám, aki három éjjen át azért még toleráns volt. Ne vessz össze vele, úgyis régóta akartunk redőnyöket, legalább most már cselekszünk is, nyugtatta anyám.

2010-03-14 / / Próza

Én, a Tűrőlelkű Odüsszeusz, ki sokfelé bolyongtam s hosszan hányódtam, mire az olümposzi istenek kegyéből hazaérkezhettem, sejtvén, hogy mint a hatalmas, de kopott patájú bikára is veti néha vérgőzös tekintetét az éhes oroszlán, megérezte szagomat Cerberos mindhárom ocsmány fejével, s hallván, amint halált hozó ugatását felém küldi, hajdan szilárd kezembe tollat szorítok, hogy szavakkal öntsem át hősiességemet a görög ifjak szívébe.
Hát szólj nekem, Múzsa, az isteni parancs tiszteletéről, bátorságról, a nemes szív kínjairól; Hüperión Éliosz barmairól, Trója elfeledett nevű harcosairól és Akhilleusz könnyeiről; szólj nekem erről is és mindarról, amit az istenek állatnak nem, csakis az embernek adományoztak. Szólj minderről felidéz… (Mily nehéz mozdítani kezemet!) felidézve saját bolyongásaim éve… (Szinte nyakamban érzem a háromfejű kutya dögvészes leheletét!) bolyongásaim éveit mind… (Már csak kevés időm maradt e világon…) Vezesd tollamat, Múzsa, s mivel testem, e megkopott eszköz már alig alkalmas munkára, szólj nekem csak… (Mily éles fogak villannak fel sűrű sorokba tömve e leghatalmasabb véreb torkában, mint ahogy éjszínű szörnyű halál villant valaha egy másik, édes életeket lopó sorban…) életem csak egy részéről… De melyik részéről? (S mily furcsán hasonlít e halált hozó hang arra a hangra… Az istenekre, bármely daliás harcos térde remegni kezdene e három riadalmas fej láttán! De én, ki még fülemben a Szírének dalával láttam kétszerennyi riadalmas fejet, nem félhetek!) Múzsa… Szólj hát hősi tettemről, Szkülla barlangjának áthajózásáról.

2010-03-08 / / Próza

Aranygombos huszárjelmezben állt az a gyerek a Prága előtt – lassan két órája egyik lábáról a másikra. Mondanám, hogy vigyázó szemeimet az újság felett rá… meg, hogy ki ne lépjen…

2010-03-06 / / Próza

A keresett szöveg nem található. szerelem A definíció helytelensége okozhatja a bajt. Nem vagyok képes leírni a dolgot, nem ismerem a dolgot, hát hogy a rossebbe találhatnám meg a dolgot.…

2010-02-21 / / Próza

Baromi fagy volt ma. Reggel esett a hó, aztán az útra fagyott. Iszonyatosan csúszott, teljesen megbénult a közlekedés. Még gyalog is csak araszolva tudtam menni. Alapjában én szeretem a jeget, de ma olyan volt, mintha valaki elment volna, és csak ez maradt volna utána, ráragadva az útra, meg minden. Mintha valamit takart volna a jég. Nem tudom, talán túl mozdulatlan volt az utca. Ezt elfelejtettem mondani, egy lélek, de komolyan, egyetlen tag sem volt kinn. Elég lehangoló volt. Bárhová néztél, minden szürke és üres. Mondjuk ez fura. Általában a telet, a havas-jeges téli utca látképét szoktam a „legteltebb” látványnak mondani. Van azon minden, tudod, mint a bóvli képeslapokon, barátságosan kéklő jég, amin kövér csillagokban csillan meg a fény, meg házak hófödte tetővel, és az ablakon arany fény szűrődik ki, ami az egyetlen meleg szín az egész képen. Persze az életben nem szokott ilyen képeslapszerűen giccses lenni a tél, bár néha igen, de még akkor is szép. Legalább nem mű, meg valahogy boldog. Totál nem értem amúgy mitől. A magyartanárom azt mondta nekem egyszer, hogy az életben semmi se mű. Nemt’om, mennyire van igaza.

2010-02-13 / / Próza

Odakint már két napja zuhogott, mintha megjött volna a monszun itt északon. Az őszes idős férfi az ablakából figyelte a szakadó csepperdőt. Halkan kopogtattak. Hallotta, de nem válaszolt semmit. Nem…

2009-11-30 / / Próza

Halva született, és a világra jőve sírása betöltötte a teret, virtuális vektortér ábrázolássá változtatva minden gondolatot, ahol nem lehet egyik helyről a másikra jutni, csak ha ő akarja, de ő…