Címke: kritika

Kritika Krusovszky Dénes A felesleges part című kötetéről A felesleges part kifejezetten várt munkának számított. A megjelenés utáni hónapokban kapott hideget, meleget, de leginkább hideget, szinte divat most Krusovszkyt szidni…

2012-01-15 / / könyvkritika

Turczi István A változás memóriája című kötetéről Turczi István legújabb verseskötete ismételten meglepi, kihívás elé állítja olvasóját. Érett, egyéni, jól felismerhető hangja mellett Turczi kísérletező kedvű költő, aki szereti mindig…

2011-11-09 / / színház

Nézői vélemény a Mulatságról Három fiatal érkezik a mulatságba. Mulatságba? Emberek nélkül? Alkohol nélkül, lányok nélkül? Várakozásuk, tétlenkedésük a nézőt is gondolkodóba ejti. A torkom összeszorul. A darab kezdetétől fogva…

Deres Kornélia idei könyvhétre megjelent első kötetét fellapozva bájos gúny kerekedett az arcomra; végül, ahogy jobban belelapoztam a könyvbe, jócskán alább hagyott ez a rossz szájízem. A Pollágh Péter szerkesztette…

2011-09-30 / / kiállítás

  A 80-as évek egyik meghatározó zenekarát, az A. E. Bizottságot bemutató tárlat a Műcsarnokban látható november 13-áig. A kiállításon koncertfelvételektől kezdve a három fő képzőművész tag – fe Lugossy…

2011-09-14 / / könyvkritika

Mottók és motívumok Marno János: a semmi esélye c. kötetében Marno János legújabb verseskötete, „a semmi esélye” 2010-ben jelent meg a Palimpszeszt és a Prae.hu kiadásában, és több szempontból is…

2010-03-09 / / könyvkritika

152 oldal Magvető, 2004
152 oldal Magvető, 2004

A papírborító fülén bizalomgerjesztő szöveg árulkodik a könyv tartalmáról, így az Odaadó hívetek, Surik után nem volt kétséges, ezt olvasom el- most pedig, úgy gondolom, ez a szöveg lehet a legjobb kiindulópontja a könyv kritikájának. Furcsa érzés fogott el, végig az olvasás alatt, biztos volt, hogy becsaptak, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy azért voltam képtelen letenni e rövid kis könyvecskét, mert érdekes volt, vagy mert vártam a csattanót. Persze, ha az utóbbi miatt, jól tettem- csattanó az volt, ha túlkésőn és túl röviden levezetve is.

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül.
– Idézet a könyv fülszövegéből

Ulickaja a kilencvennyolcadik oldalig húz (146 oldalas a könyv) egy látszólag bevezetésnek tűnő történethalmazt, melynek darabjait csupán a több részben is felbukkanó szereplők és a főhősnő, Zsenya személye tart össze. Nos, itt kezdődik az utolsó és egyben leghosszabb fejezet, melynek közepén történik meg hősünk tragédiája, az autóbaleset. Ha úgy vesszük, olyan nőkkel beszélt korábban, akik mind tragédiákon mentek át, de rendbe jött az életük, helytálló a befejezés, mi szerint ő is felépül és mégsem lesz öngyilkos. Csakhogy ezek a történetek kósza odavetett ötletek, tragédiának nem mind mondható, ráadásul egytől- egyig csak képzelgés. Remek gondolatokból keríthetne valóban megrázó történeteket az írónő, e helyett látszólag felad mindent a felénél.

A részek- valószínűleg sejtelmesnek szánt- lezáratlan befejezései azt sugallják, lusta volt tovább gondolkodni és az olvasóra hagyja a saját feladatát. Kicsit olyan, mintha a Roald Dahl-i Meghökkentő mesék moszkvai változatait olvasnánk, de a helyett hogy a részek végének megoldatlansága kétségbe ejtene, inkább felbosszant. A történeteket meséli el és a lélektan kitalálását várja az olvasótól, persze hiába, mert kinek lenne kedve napokig azon gondolkodni, hogy miért képzel magának a fantasztikus csodákkal teli életű kislány egy bátyát és miért képzel egy szép kisfiú anyja korábban meghalt gyerekeket magának.

Ugyan azt ígértem, a fülszövegből fogok kiindulni, ezt mégsem tudom maradéktalanul teljesíteni, de muszáj megemlítenem, hogy- talán azzal a céllal, hogy ne „lőjön le minden poént”, valójában elég pontatlan. A főszereplő életéről pont ennyit tudunk meg a könyv során is, amellett, hogy mesésen nagy irodalmi karriert fut be és egyfolytában dohányzik. Szerelmi élete elég furcsa, de persze az odaadó, szerelmes kémikus még a szörnyű időkben is mellé áll, az élete valójában a tragédiájáig „fenékig tejfel” és persze az odaadó gondoskodásnak köszönhetően a végére ismét rendbe jön. Sajnos ez a figura ugyanolyan kidolgozatlan, mint a történetek, ami miatt persze ez egy remek, könnyű olvasmány, de egyben jelentheti azt is, hogy Ulickaja itt is lemondott a szükséges gondolkodásról. Az egyszerűség és olvashatóság a minőség rovására ment.

2010-02-15 / / színház

Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) – állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor…

2009-12-12 / / könyvkritika

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

2009-10-18 / / színház