Kategória: esszé

2011-10-23 / / esszé

Pár komolyabb, logikus struktúrájú, ésszerű mondanivalóval felfegyverzett esszé után én is becsatlakoznék a diskurzusba a magam sekélyes és közönséges módján, néhány alaptalan gondolatmenettel, válaszul semmi konkrétra.

Hogy a “vers […] a végtelen” lenne? Fenét. Az értelmetlen túlmisztifikáció maradjon meg a lázadó tizenévesek eszköztárában. Egy szakmabelinek viszont illik tudni megmondani értelmes szavakkal, hogy mi is az, amit csinál. Mi a vers? Mondhat róla mindenki, amit akar, én a részemről csak egyféle költői attitűdöt fogadok el. Versnek olyan irodalmi művet hívunk, amelyben az alkalmazott nyelvi eszközök esztétikai tulajdonságai alátámasztani vagy épp elrejteni szolgálják az üzenetet, aminek a létezését oly hévvel firtatjuk.

Ezzel a gondolattal a FÉLonline-on megjelent szövegek cirka felét lehet is dobni a kukába.

2011-10-09 / / esszé

egy vita margójára

A vers, mint minden emberi alkotás a szellem egy állapotának anyagi rögzülése. Egyfelől ugyanúgy tárgy, mint a szék, amelyen ülök, másrészt mégsem ugyanúgy, hiszen a fizikai tér egyszerre több pontján is jelen lehet. Az analitikus metafizika erre azt mondaná, hogy ez valamilyen univerzálé, amelyet a tárgyak (például a papírlap, amelyre írták), instanciálhat. Fogadjuk el ezt a hasonlatot, hiszen ha nem így volna, és a vers egyes instanciái fizikailag különböznének, akkor a befogadói élményt befolyásolná az, hogy melyik verset olvasom – ami lehet, hogy így van, de nem szeretnénk. Ha ugyanis nem mindegy, hogy a verset kéziratban vagy nyomtatásban olvasom, akkor elvész a lehetősége annak, hogy a versről beszélni tudjunk, és elvész a lehetősége annak, hogy vers több legyen, mint egy apropó, ami gondolatokat indít bennem. Ha jól értem, ez lenne Kapelner Zsolt álláspontja.

Mivel azonban szeretnénk azt gondolni, hogy a versekről igenis van értelme beszélni, és a verseknek közük van az alkotójukhoz, fogadjuk el, hogy a versek azonosak. Tehát adott egy olyan speciális tárgy, nevezzük kulturális tárgynak, amely (1) egyfelől transzcendentális, amennyiben túlmutat a fizikai megjelenésén, és csak az ész szemléletével megragadható, (2) másfelől kötődik a fizikaihoz annyiban, hogy egy anyagi rögzülés.

2011-10-01 / / esszé

– válasz Kapelner Zsoltnak –

Kapelner Zsolt provokatív esszéje, A vers üzenete néhány napja jelent meg itt, a félonline-on. Ebben a szerző radikális álláspontot látszik elfoglalni: szerinte a versnek nincs üzenete. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, csakhogy véleményem szerint ez a gondolat korántsem annyira radikális, mint amennyire ő annak állítja be. Sőt: azt állítom, hogy amikor Kapelner szándéka szerint a versolvasók tömegeinek általános képzeteivel és gondolkodásmódjával száll szembe, valójában csak a saját árnyékával harcol.

Az esszé egész gondolatmenetével a legfőbb problémám az, hogy egyetlen kérdésként kezel két problémát, amelyeket nem szabadna nem külön tárgyalni – ezért van az, hogy amikor az egyikkel kapcsolatban félreért valamit, a másikkal kapcsolatban von le hamis következtetést. A két kérdés: van-e a versnek „üzenete”, illetve mi az az adekvát beszédmód, amellyel egy lírai szöveghez közelíteni kell. Ez két nagyon különböző kérdés, azonban a rájuk adott válaszok valamelyest valóban függnek egymástól. Először nézzük meg, miként válaszolja meg az esszé szerzője az elsőt.

Van-e a versnek üzenete? Kapelner Zsolt szerint nincs. A baj csak az, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mit is ért ő üzeneten, illetve teljesen differenciálatlanul használja a szó különféle jelentéseit. Ha az üzenet „tanulságot” jelent, akkor igaz: ilyenje egy versnek többnyire tényleg nincs. Előfordul, hogy van neki, de akkor az a vers rossz; méghozzá azért, mert a vers szövege egyetlen mondattal, vagyis magával a levont tanulsággal behelyettesíthető (pl. „Néha jobb, ha az ember csöndben marad.”). Mint egy rejtvény – ha megfejtettük, összeolvassuk a poént, és onnantól kezdve érdektelen, mik voltak a kérdések. Ilyesmit azonban lírai vers nem szokott csinálni, tehát ilyen értelemben egy lírai versnek valóban nincs üzenete – nem is szoktunk ilyet várni tőle.

2011-09-10 / / esszé

“Van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy”
Pollágh Péter

„Ma verset írtam. Hallgatás helyett.”
Jónás Tamás

Fogalmazzunk úgy, hogy egyszerű emberek, akik egyszerű dolgokat tesznek, felkelnek, mosakodnak, férfiak borotválkoznak (ha van borotvájuk) (kinek pengére telik csak), a nők sminkelnek reggel, aztán munka, kevés pihenés és ismételten alvás. Szóval, akiknek nem fér bele az irodalom az életükben, mert számukra már luxus. Luxus, mert számukra nem a nyelv az éltető erő, hanem a munka. A szorgos munka. Olvasni csak kevesen, és azok se mindig tudnak. Ezek az egyszerű emberek kérdezik meg tőlem mindig, számomra mi a vers, miért nevezem versnek azokat a szövegeket, amiket magam is és még sokan mások írnak. Mert nekik a vers rímes, dallamos, szerelmes, egyszerű és érthető, de ha rákérdezel, mit értett meg Pilinszkyből, mit értett meg József Attilából, vagy Balassi Bálintból, alig tudna kisiskolás módjára mondani róla valamit. És ez nem az ő hibája, mert ez nem hiba. Mondom nekik, nem tudni kell beszélni a versekről, azt én magam se tudok, most sem.

*

Azt kérdezik tőlem, mit tartok igazán versnek. Pedig, nem akarok, nem szeretném tudni, mi az a vers, mert nevezhetjük azt bárminek. Lehetne közhelyesen fogalmazni, hogy hívhatjuk mágiának, szeretetnek, vagy bűnnek. De mégsem ezt mondom. A vers számomra egy fájdalom. Akkor érzem versnek mások írását is, ha érzem benne a fájdalmat. Mert a szeretet, bármennyire is azt hisszük jó dolog, nem az. Nem az, mert a szeretet fáj, megöl, felbolygat, kikészít, leteper. Miként a hit. Kontrollál bennünket. Fel is szabadít, de végletessé tesz. A valós érzelmek állatiak. A szerelem, a szexualitás az bántó, az gyilkos. Erőszakosak. Miképpen a test a szellemmel és a lélekkel. A verssel lehet ölni, a verssel lehet bármit csinálni, mindenki másra használja. Jóra is, rosszra is.