Szerző: Tóth Olivér István

Közel egy éve debütált a BUPAP Munkásállam sétája, én mégis csak most értem rá részt venni rajta. Azt hiszem, sokunknak, akiknek az életébe és szemléletébe beépült a városi séta műfaja,…

2013-12-28 / / esszé

“A probléma kulcsa a reprezentáció fogalma: Papandreou azt vonja kétségbe, hogy önmagában a választási folyamat elégséges lenne a népképviselet legitimálására, és Ferdinandy is nagyjából úgy véli, hogy a politikusok nem…

2013-03-29 / / esszé

  „These excuses how they’re so familiar / They’ve kept me blocked / They’ve kept me small / They’ve kept me safe inside my shell” (Alanis Morissette: Excuses)   1.…

2012-12-24 / / esszé

„Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait.Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre.”(Zsolt 33:9-11) „akkor kezdem el amikor…

Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum – avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Slavoj Žižek – ennyit vitán felül állíthatunk róla – korunk legellentmondásosabb gondolkodója. Egyrészt bárhol jár a fejlett…

2012-09-12 / / esszé

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Károli Biblia, Mt 10.34.)

 

Korunknak, amelyre a világ racionalizálása, intellektualizálása s mindenekelőtt varázslat alól való feloldása a jellemző, az a sorsa, hogy éppen a végső és legmagasabb rendű értékek húzódtak vissza a nyilvánosságból, mégpedig vagy a misztikus élet világon túli birodalmába, vagy az egyének közvetlen kapcsolatainak testvériségébe. Nem véletlen sem az, hogy legmagasabb rendű művészetünk bensőséges és nem monumentális, sem az, hogy ma csak a legkisebb emberi közösségekben, ember és ember közvetlen kapcsolatában, pianissimo lüktet az a valami, ami régebben profetikus leheletként, lobogó lánggal járta át a nagy közösségeket, eggyé olvasztva őket.” (Max Weber: Tudomány mint hivatás, 1917)

 

Ma már világos, hogy az esztéták minden aggodalma és pesszimista jóslata ellenére a politikai költészet berobbant a köztudatba, uralja a közbeszédet és a közgondolkodást. Ennek nyilvánvalóan lehetséges pozitív olvasata, azonban szeretnék kísérletet tenni arra, hogy tágabb összefüggésben magyarázatot adjak a féltéglával való dobálózás nemes sportjától való radikális ódzkodásomra.

A demokrácia (újra)felfedezése: politikai idők és terek

Nemzetközi konferencia, francia és magyar nyelven szinkrontolmácsolással, Budapesti Francia Intézet, 2012. május 25-26.

A demokrácia (újra)felfedezése: politikai idők és terek címmel rendezett konferenciát a Budapesti Francia Intézet, amelyre olyan magyar és francia filozófusokat hívtak meg, akik a „haladó nyugati értelmiség” képviselői. A konferencián a liberális demokrácia apologétái és (baloldali) kritikusai mondták el véleményüket a demokrácia mai helyzetéről Európában. A konferencia intellektuális érdekességét az adta, hogy miközben Magyarországon az „elmúltkétévben” a közélet centrális témáját képezi a hazai demokrácia helyzete, a konferencia megmutatta, hogyan lehet gondolkodni ugyanerről európai viszonylatban.

2012-02-02 / / esszé

Az önkinyilatkoztatás örök tette után ugyanis a világban, ahogy most megpillantjuk, minden szabály, rend és forma; de az alapban még benne rejlik a szabálynélküli, mely egyszer csak ismét felszínre törhet, és nem úgy látszik, mintha a rend és a forma lenne az eredendő, hanem mintha a kezdetben a szabálynélküli válna renddé. Ez a realitás felfoghatatlan bázisa a dolgokban, a soha el nem tűnő maradvány az, ami bárhogy törekszünk is rá, nem oldódik fel az értelemben, hanem örökké az alapban marad. Ebből az értelemnélküliből született meg a szó igazi értelmében vett értelem.” – Schelling


Egy levelezőlistán kaptam egy levelet, amiben egy, a Harvard által az Arab tavaszról szervezett konferenciára hívták fel a figyelmet. Külön kiemelték, hogy nem csak a szűk értelemben vett arab, hanem bármilyen forradalomról várnak előadásokat, különös tekintettel az 1956-os magyar forradalomra, összehasonlítva a jelenlegi magyar politikai eseményekkel. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mire gondolhatott a harvardi professzor? Vajon miért az 1956-os eseményeket tartotta jó viszonyítási pontnak és milyen értelemben akarta összehasonlítani a jelenlegi eseményekkel: ’56-ot tartja hasonlatosnak a fülkeforradalomhoz, vagy a Rákosi-rendszer kialakulását a Nemzeti együttműködés rendszerének lefektetéséhez?

Bármit is értett rajta, azt gondolom, hogy példája rendkívül találó, amelyen keresztül egy nemzetközi trendet tudunk közelebbről megvizsgálni: a politikai tér átalakulását, a térfoglalás jelentőségének növekedését. Míg Marx (és különösen Engels) óta a munkásmozgalom alapvetése volt, hogy a proletariátus legerősebb fegyvere az általános sztrájk, amit jól mutat, hogy 1956-ban is az általános sztrájktól remélték a forradalom eredményeinek megvédését, és még a Thatcher elleni 1984-es nagy bányász sztrájk is ezzel az eszközzel kívánta megakadályozni a bányák bezárását. Ez a marxista felfogás azt előfeltételezi, hogy (1) az állam a burzsoák egyeztető fóruma, vagyis a politikát leghatásosabban úgy lehet befolyásolni, ahogyan a burzsoákat, (2) a politikai tér a termelés tere, azaz a termelés „direct action”, vagyis a politikai tevékenység alapvetően gazdasági tevékenység.

2012-01-03 / / esszé

„Niemand sollte glauben, dass ein weiteres halbes Jahrhundert Frieden und Wohlstand in Europa selbstverständlich ist. […]Wir haben eine historische Verpflichtung, das Einigungswerk Europas, das unsere Vorfahren nach Jahrhunderten des Hasses und des Blutvergießens vor über 50 Jahren auf den Weg gebracht haben […] Es darf nicht geschehen – das ist meine tiefe Überzeugung -, dass später einmal gesagt werden kann, dass die politische Generation, die im zweiten Jahrzehnt des 21. Jahrhunderts in Europa politische Verantwortung getragen hat, vor der Geschichte versagt hat.” (Angela Merkel)

A Nobel-díjas José Saramago Megvilágosodás (Ensaio sobre a Lucidez) című regényében az alapszituációt az adja, hogy a választásokon a szavazópolgárok egyre nagyobb hányada üres szavazólapot dob az urnába. A trockista szerző regényében ezek után a demokratikus kormány egyre komolyabb elnyomással próbálja meg „szabadságra kényszeríteni” az embereket. Bár a regény a Vakság folytatása, ezúttal a megváltó feloldás elmarad.

Hasonló témát feszeget Rónai András esszéje is, aki szerint a „demokratikus nyugat” vezetőinek ideges reakciója Jeórjiosz Papandreu görög miniszterelnök népszavazási kezdeményezésére annak a bizonyítéka, hogy az Európai Unió vezető államaiban egy olyan technokrata szemlélet vált uralkodóvá, amely már nem tartja magát a népszuverenitás elvéhez, és ahelyett, hogy a hatalom a népet a közoktatás által a politikai döntéshozatal kompetens aktorává emancipálná, valójában a fontos kérdéseket üzletemberek hozzák különböző bizottsági és igazgatótanácsi üléseken. Ez a megközelítés nem áll messze a Kommunista kiáltvány megfogalmazásától, miszerint: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.”; nem meglepő, hogy a kormány mérsékelt támogatójának számító mandiner.hu részleteket közölt az írásból.

2011-10-09 / / esszé

egy vita margójára

A vers, mint minden emberi alkotás a szellem egy állapotának anyagi rögzülése. Egyfelől ugyanúgy tárgy, mint a szék, amelyen ülök, másrészt mégsem ugyanúgy, hiszen a fizikai tér egyszerre több pontján is jelen lehet. Az analitikus metafizika erre azt mondaná, hogy ez valamilyen univerzálé, amelyet a tárgyak (például a papírlap, amelyre írták), instanciálhat. Fogadjuk el ezt a hasonlatot, hiszen ha nem így volna, és a vers egyes instanciái fizikailag különböznének, akkor a befogadói élményt befolyásolná az, hogy melyik verset olvasom – ami lehet, hogy így van, de nem szeretnénk. Ha ugyanis nem mindegy, hogy a verset kéziratban vagy nyomtatásban olvasom, akkor elvész a lehetősége annak, hogy a versről beszélni tudjunk, és elvész a lehetősége annak, hogy vers több legyen, mint egy apropó, ami gondolatokat indít bennem. Ha jól értem, ez lenne Kapelner Zsolt álláspontja.

Mivel azonban szeretnénk azt gondolni, hogy a versekről igenis van értelme beszélni, és a verseknek közük van az alkotójukhoz, fogadjuk el, hogy a versek azonosak. Tehát adott egy olyan speciális tárgy, nevezzük kulturális tárgynak, amely (1) egyfelől transzcendentális, amennyiben túlmutat a fizikai megjelenésén, és csak az ész szemléletével megragadható, (2) másfelől kötődik a fizikaihoz annyiban, hogy egy anyagi rögzülés.