Kállay Eszter verse Melhardt Gergő vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Kállay Eszter verséhez Melhardt Gergő írt reflexiót.


Kállay Eszter
koptatás

a női vécében pisilés után a cipzár
kiharap egy darabot a húsomból.
ahogy pár napja te haraptál.
elvesztett súly, a kulcscsontom alatti
árkok, átfutnak rajtam, álmomban
mélyülnek, lassan, mintha víz
koptatná, apály, apály.

ma távol érezlek magamtól. mintha
egy óceán partján állnál, árad
belőled a pára, a hajam vége belegöndörödik.

ismerlek, de van, akit jobban ismerek nálad,
a városban valahol árkot vonnak közénk.
most félünk egymástól,
állig begombolva a nyárba.
megindul az évszak, csöpögő csap,
teljes megnyitással meg lehet javítani.



Melhardt Gergő vakreflexiója

Mostanában majdnem minden versben, ami elém kerül, vizek folynak. Ez nem baj: a Teremtés könyve szerint is a víz volt legelőbb, csak utána lett világosság. Szóval a vízből úgy általában még bármi lehet.

Ebben a versben viszont a víz hiánya a feltűnőbb: a tizenhat sornak majdnem a felében kerülnek elő ilyen képek: „apály, apály” van, óceánpart (ahol csak pára van, ami a vízből lesz), és vízmosta, de száraz árkok (kétszer is), csöpögő (vagyis nem rendesen működő) vízcsap, és az egész gondolatfutam a vizelés (víztől való megszabadulás) képéből indul ki. A víz mindig az élet metaforája, hiányának képei valamilyen fogyatkozására utalnak. Itt a beszélő testét és a természeti elemeket igen finoman egymásra író motívumrendszer első olvasásra nem adta könnyen magát a megértésre, de annál invenciózusabbnak és jól eltaláltnak mutatkozott aztán, ahogy kezdett valami összeállni.

Nagy kár, hogy bántóan lapos sorok is becsúsznak („ma távol érezlek magamtól”, „ismerlek, de van, akit jobban ismerek nálad”), mert ezek hajlamosak magukra vonni a figyelmet a sikerült nyelvi megoldásokról és a motívumok összefüggéseiről. Vagy épp arról, ami megbújik a vers mélyén, hogy ezek a képek végül is nem magukban az ürességre vagy a hiányra utalnak, hanem a pusztítás, erózió, vagyis a hiányképzés lassú folyamatainak egymással párhuzamba állított képeiként működnek. És a metaforaháló fogalmi síkja szintén valahogy kevés: a párkapcsolati mikrotörténet nem megy sehonnan sehová (hacsak nem a kapcsolat megszüntetésére utalna viccesen a cím). Talán magából is túl sokat koptatott le a vers; valamit igazán engedhetne újraépülni.




Fotó: Bokor Krisztián

Written by: