Mohácsi Balázs verse Gáspár Sára vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Mohácsi Balázs verséhez Gáspár Sára írt reflexiót.


Mohácsi Balázs
költemény



“csak akkor vagy őszinte
mikor a haláltól félsz”

(holnaplányok: kiirtalak)


azt hiszem végeztem
ez az utolsó élet
ez a költészet
a nagy szavak ihlettelen hétköznapisága
nem épül több vers a valóság tégláiból
mert tegnap megszülettem és holnap meghalok
az automatikus javítás 30 órát hiába pörög
közben egyébként hajnali kamion-
zörgés a rigófütty között
és a kötőszavak
létre se jött
költemények emlék-
törmelékeit igyekeznek
egybemalterozni
miközben tizenhét centis hajszálaimat
pókok vonszolják
fészkükbe a falon felfelé
csütörtök éjjel
talán valami összeállt 
tegnap gondolat kép szószerkezet
de talán nem perdülünk már táncra
mind a tizennyolc lábujjunkon
ahogy szélben a széles függönyök
és talán sosem fogom megtalálni már
a világ vad lányát
az igazi cseresznyebombát
aki szereti a rock and rollt
mert talán később van mint hittem
hiszen mióta minden felkeményedett
hiába csuklanak puhára a kábuló fejek
és a nevetések is rövidülnek
tegnap voltam holnap
nem leszek
elindulok
az ég alá borult orgonaillatban megyek
kicsit szeles és szürke felhős kék szóval színes
és arra gondolok hogy hiába szeretném ha igaz lenne hogy
a jövő nő
attól még én is maradok
bármi lehettem volna
és mégis pont ez lettem ami
késő bánat
nem akartam
kiirthatatlan 
felülírhatatlan
lebírhatatlan
megszerelhetetlen reflexekkel
sértésekkel és sértődésekkel
halmozó hiú hibás létező
tegnap is itt jártam
és holnap is így fogok
voltam
és holnap sem tudok
egyszerűen lenni
és talán hiába fog megtalálni
a világ vad lánya
az igazi cseresznyebomba
szerelmem útközben
mert én elrontottam magamban a rock and rollt
és hiába pörög a fejemben
az automatikus javítás
legfeljebb a józan pillanatokban gyónásra nyílik
a jegyzettömb
mint most is mikor szavanként
soronként
nehézségeimet ecsetelve
nehézségeim ecsetelését önreflexióval nyomatékosítva és hitelesítve satöbbi
beszélek
végül is
miről is
miért is?
idáig jutok az őszinte önsajnáló beszédben

szóval azt hiszem végeztem
és mindent egybevetve
most éppen
VAGYOK
és indokolatlan lakóterületen belüli hangjelzéshasználattal 
és rémhíreket terjesztve 
és javíthatatlan változni és változtatni akarással telhetetlenül
és tehetetlenül úton-útfélen
és könnyű kassák-allúziókkal hullok szét
versekké
hallgatássá.



Gáspár Sára vakreflexiója

Kölcsönveszek néhány sort a versből a reflexiómba: ,,a kötőszavak / létre se jött / költemények emlék- / törmelékeit igyekeznek /  egybemalterozni”. A malterozás képként tetszik, gyakorlatként a versben kevésbé: az az érzésem, hogy idejekorán megszáradt a kötőanyag, és meszeléssel kell visszafejteni a verset, ami azért baj, mert közben fogy az anyag. Van egy szilárd végeredmény, tele válaszokkal, látszat-válaszokkal, ,,felülírhatatlan / lebírhatatlan /megszerelhetetlen reflexekkel”, holott jól jönne, ha egy kicsit belenyúlhatnék az anyagba, ha olyan maradna az ujjam tőle.

Sejtésem azért van, miből száradt össze a végső anyag. Egyfelől van itt egy generációs tehetetlenség, amit jól ismerek: bármiért az utcára vonulunk, tagadómondatokban kommunikálunk és tiltásokat írunk fel tüntetőtáblákra. Látom ugyanezt az elégedetlenséget, kiábrándultságot, de nem látom a tárgyát. A vers leszámol valamivel, de mivel? Nem látom, mert mire vers lett, már megtörtént a leszámolás: ,,azt hiszem, végeztem” – indít. Ha a versbeszélő maga sem tudja – ami a generációs tehetetlenség gyakori jellemzője – milyen pillanatokban jön elő az ismeretlen eredetű érzés? Holnap más lesz valami a tegnaphoz képest, de mi volt tegnap? Ha semmi, akkor miért ennyire tragikus, ami holnaptól lesz?

A vers minden ízében önreflektív, ez pedig erénye a szövegnek. Éppen ezért zavarbaejtő a pillanat, amikor lejegyzetelek valamit elmarasztalásként, majd a következő néhány sorban a vers is megfogalmazza ugyanazt a kritikát. Kérdés: megkritizálható-e valami, ami koncepciózus? Úgy gondolom, jó, ha célba ért a vers, de nem vagyok benne biztos, hogy maga a cél kitűzése nem siklott-e félre. ,,Nehézségeim ecsetelését önreflexióval nyomatékosítva és hitelesítve satöbbi / beszélek / végül is / miről is /miért is?” – tehát a vers látja ezt a tárgytalanságot, amiről beszélek, ezért nem feltétlen azt mondom, hogy kell, hogy legyen tárgy, egyszerűen érteni akarom, hogy miért nincs. Érezni akarom a hiányának a súlyát (amit talán egy ellentétes erő – mi volt, vagy mi lehetne – előhozhatna).

Villanásszerűen előjönnek összekapcsolódó utalások: Holnaplányok feminista zenekar a mottóban, Joan Jett, mint nőideál (utalás a The Runaways: Cherry bomb című számára), és egyszer csak egy kijelentés:  ,,(…) szeretném ha igaz lenne hogy / a jövő nő”. A malterozás miatt nem látom, hogy hol ágyazódik be a feminizmus / női léttel való megküzdés a versbe. És ez a többi önálló elemmel is így van kissé, a félresikerült fúzió miatt az egyébként izgalmas összetevők – a tárgytalan tehetetlenség, a nemi szerepekre való reflexió, a megszólalás nehézsége, az öndefiniálás kudarca, mindez egy nagyon mai környezetben (automatikus javítás, telefonos jegyzettömb) – megismerése korlátolt, elvesznek egy végső anyagban.

Sokat gondolkoztam rajta, ki állhat a szöveg mögött, de voltaképpen jól áll az anonimitás a versnek, mert deklaráltan nem tartalmaz szinte semmilyen konkrétumot: az absztrakt képek is inkább atmoszférát teremtenek, mint kódolnak, majd erre erősít a költemény cím, illetve a VAGYOK kinyilatkoztatás (,,KASSÁK LAJOS vagyok” helyett csak annyit tud a versbeszélő, hogy van, odáig már nem jut, hogy ki ő). Ezért például nehezemre esett volna használni a lírai alany kifejezést a reflexiómban, mert nem csak tárgy, de az alany is igyekszik rejtett maradni. A versnek – tartalmi értelemben – csak állítmánya van, és ez végtére is egy izgalmas és érdekes felállás. Azt hiszem, én sem azt akarom látni, hogy mi az, ami van, hisz az egész vers a hiányra építkezik: azt viszont szeretném megérteni, hogy mi az, ami nincs.



Eredeti kép: Vörös Szilárd

Written by: